2014. augusztus 31., vasárnap

58. rész

Bonjour! Suli előtti utolsó, gyászoló nap mindenkinek, épp ezért hoztam ma a részt, hátha néhány embert fel tudok dobni vele egy kicsit.:) 
Előre is leszögezném, az ilyen fajta részekből vagyok a legbénább, ezért nincs gyakran, pedig hozhatnék többet. Nagyon sok munkám van benne, mert órákig tartott, mire egy normális mondatot képes voltam leírni anélkül, hogy a felénél kitöröltem volna az egészet, mondván nem, én ezt nem tudom leírni. Harry szemszöge, ahogy kértétek és ebből adódóan a nyelvezete kicsit másabb, mint Louis szemszögéből, magyarul nem olyan ártatlan. Remélem nem szúrtam el annyira. 
És ha felmerül a kérdés, hogy vajon mi lesz most, hogy elkezdődik a suli? Milyen gyakran lesznek a részek? Próbálok igazodni a heti egy, hétvégénkénti részhez, de sokkal nehezebb lesz, hisz több órám lesz, gyógytesim délután és egyéb elfoglaltságok, viszont igyekezni fogok a ti érdeketekben, hogy tudjak írni.
Jó olvasást!:)
horan vandaa.xx 

Harry Styles

Az asztal közelebbről még szélesebbnek tűnt, és már a tervem is megvolt, de Louis arca azt sugallta, hogy nem nagyon érti mi van, addig amíg le nem tettem a szélére és lábai közt állva, előre hajoltam mellette, majd egy mozdulattal lesepertem mindent a földre, huncut mosollyal fordult hátra válla felett, meglesve mit műveltem. A papírlapok szanaszét hullottak és a tollak is csattantak a padlón, belemarkolva csípőjébe, segítettem neki hátrébb csúszni a már üres íróasztalon, alsó ajkát beszívta, míg tágra nyílt kék szemeivel az arcomat fürkészte, el lehetett volna veszni bennük. Tekintetét nem vette le rólam, miközben kezeim közé vettem annak a hülye bandának a logójával ellátott felsőjének alját, mire kéj csillant meg pillantásában, karjait a magasba lendítette, hagyva nekem, hogy lassan felhúzzam az anyagot, ezzel szabaddá téve felsőtestét. Haja kócosan hullott homlokába, miután a póló a földön végezte a lábam mellett, odanyúlva beletúrtam elölről, mire feje a mozdulattal együtt dőlt hátra, ajkai elnyíltak, mintha élvezné, hogy valaki megtépi, hümmögve eszembe jutott pár helyzet, ahol kamatoztathatom ezt a dolgot. Tincsei még jobban szanaszét álltak, de csak dögösebb lett tőle, azt akartam, hogy miután végeztünk, látszódjon is rajta, hogy már van valaki az életében, aki megadja neki, amit érdemel. 
Szememet felsőtestén legeltettem, amitől arca halvány piros lett, hibátlan, kicsit sápadt bőre olyan puha volt, hogy évekig el tudnám viselni, ahogy hozzám simul, ujjaim csípőjét markolták még mindig, míg előre dőlve, beharaptam alsó ajkát. Rögtön visszacsókolt és egyik kezét hajamba fonta fülem felett, tudta, hogy az a gyengém, jólesően felmorogva lecsúsztattam a tenyeremet farmerjének hátsó zsebébe, kihasználva a lehetőséget, olyan közel húztam magamhoz, hogy ágyéka az enyémhez dörzsölődött. Számba sóhajtott, lábait pedig körém fonta, bokáit összekulcsolva mögöttem, még mindig eszembe jutott percenként, hogy nem rég ajkait még más ember csókolta, de akkor közelebb préselte magát hozzám, bőre forróságát a felsőmön keresztül is éreztem és kínzó volt, rögtön elfelejtettem mindent. Meglepődve kaptam levegőért, amikor ügyetlen ujjai közénk nyúltak és a nadrágom gombjával kezdett el ügyködni, de nem állítottam le, csak egyik szeméből másikba bámulva vártam, nagyot nyelt, mikor sikerült kigombolnia, Ádám-csutkája liftezett a nyakán, majd a cipzárért nyúlva, lassan azt is lehúzta. Pupillái kitágultak, amiért keze hozzámért alsónadrágon keresztül, testemen áramütésként futott végig az égő vágy fájdalma, mert már így is kényelmetlen volt, ordítani tudtam volna, hogy valaki végre tegyen valamit a bokszerembe ragadt merevedésemmel. De Louis szavak nélkül megértette, beleakasztva ujjait farmerem szélébe, lehúzta a térdemig, tekintete elszakadt az enyémtől és inkább arra koncentrált, hogy jól csinálja, amit csinál, furcsa érzés volt, hogy ő is akarta, talán jobban, mint én és nem kell órákig noszogatnom, hogy hozzám érjen. 
Mutatóujját végighúzta egész hosszomon a fekete anyagon keresztül, mire lehunyva szemem, próbáltam visszafogni a hangokat és gondolatokat, amik nagyon ki akartak bukni belőlem, a gerincemen elektromos sokk cikázott végig, levegőért kaptam, amikor lepillantva arcára, csak mosolygott engem figyelve. Az irányítás az ő kezében volt, szó szerint, bátor lett, dörzsölt, markolt és kínzásként simogatott, az alhasam úszott az örömben, máris tűzijátékokat éreztem minden porcikámban, pedig úgy igazán hozzám sem ért. Hol van még az a rész, amikor nem az ujjainak melege fog az őrületbe kergetni? 
- Kérlek - ennyit tudtam kinyögni, nyakához hajolva. Bőrének a szokásos, kellemes illata volt, az én tusfürdőm, a kölnije és a nap végének keveréke, ajkaimat rányomva, fogaim súrolták, mire egy sóhaj után rávette végre magát, hogy beleakasztva kezét az alsómba is, kínzóan lassan lehúzza a térdemig, ahol megállt a nadrággal együtt. 
Nagyot nyelve, fejem hátradöntve hunytam le a szemem, s mikor éreztem, ahogy óvatosan körém fonódik forró tenyere, csak élveztem a szikrákat - amiket kiváltott belőlem - az összes végtagomban, köszönhetően nekem már nem volt amatőr, mégis megmaradt az a szégyenlős báj a mozdulataiban. Csuklóját ütemesen mozgatta, nem totojázva, vagy várva tőlem valami reakcióra, hogy jól csinálja-e, ami tetszett, mert nem szerettem, amikor bizonytalan volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mindennek magától kell jönnie. Torkom mélyéről nyögés tört elő, mikor lepillantottam, mert elengedett, és azt láttam, hogy tenyerét szájához emelve, benyálazza, majd úgy fog meg újra, motyogva káromkodtam az agyamba égett látványra, azt akartam, hogy a szemembe nézzen, de végig kezét bámulta és csak kusza hajával teli fejbúbja volt előttem. Lenyúlva, egy ujjamat álla alá simítottam, ezzel rávéve, hogy felemelje fejét, pupillái az élvezettől kitágultak és szája is elnyílt, meg akartam kóstolni csillogó, sötét rózsaszín ajkait, de nem tettem, helyette a szeme láttára markoltam bele a másik kezemmel az asztallap szélébe és nyögtem fel mélyen, mert ujjai addig nem álltak le, sőt csak gyorsultak. A szobában többféle hang is keveredett, kintről bejövő tompa zene és hangos beszélgetések, artikulátlan o nyögésem és a saját, halk sóhajai, két fajta nem összeillő dolog, mégis tökéletes dallam volt a füleimnek. 
- A számmal akarom csinálni - suttogta, nehézkesen kihúzva magát, hogy fülemhez hajolhasson, vagy legalábbis a közelébe, orrát a felsőmbe dörgölte a vállamnál, hogy elrejtse a vörösséget arcán. Levegőért kellett kapnom, hogy el ne ájuljak, el se tudja képzelni mit vált ki belőlem, amikor szégyenlős, mégis próbál merész lenni, majdnem felsikítottam, hogy 'persze, hogy a száddal is akarod, már vártam, hogy kérd', mutatóujját felemelve, mellkasomba bökött, mire hátrébb tántorodtam az asztaltól egy lépéssel. Hatalmas szemekkel bámultam, ahogy meglöki magát, majd leugorva az asztalról, szinte a földre csúszik, térdeire ereszkedve, beharapta alsó ajkát felfelé pillantgatva, feje alig pár centire volt merevedésemtől, álmaim voltak csak erről a pillanatról és most megtörténik. Sose tudtam volna elképzelni, hogy előttem térdel, egy másodpercre arra gondoltam, ez nem is az én Louisom, de ő volt az, a kék szemeivel, mindig szanaszét álló hajával és még a nyáron lebarnult, de már fakó csupasz vállával. Furcsa dolog jutott eszembe, arra vágytam, hogy ehelyett inkább magamhoz ölelhessem meztelen testét a takaró alatt és csak beszélgessünk, nagyon nem vall rám, de akkor lehunyta szemhéját, amitől szempillái árnyékot vetítettek arcára és előre hajolva, ajkai körém fonódtak. 
Szája forró volt és nedves, amitől öblös hörgésféle hagyta el a torkomat, főleg, amikor meg is mozdította a fejét, kezdőként először sokat nem vállalt be, de nekem éppen elég volt, hogy az őrületbe kergessen, a kezemben az izmok szinte viszkettek, hogy megtéphessem a haját és én irányíthassak, de leküzdöttem még a vágyat egy ideig. Nyelve sem volt rest mozogni, minden tökéletes volt, persze ha teljesítményről beszélünk, messze nem ő volt a legjobb az eddigiek közül, de az érzéseim iránta és egyszerűen a tudat, hogy ő az, az egészet kiszínezte és megszépítette, valahogy ő lett végül a legjobb és nem is bántam. Csókokkal hintett be minden oldalról, kísérletezett, vagy éppen kínozott forró leheletével, amivel nem is volt gond, mert lehunyt szemekkel élveztem, a felsőm szélét morzsolgatva, de hirtelen bátrabb lett, mint gondoltam, nagy levegőt vett, majd előre nyomta magát, amennyire csak tudta, míg nem éreztem a hozzám nyomódó torka hátulját. Szemhéjait összeszorította a kellemetlen érzés miatt, de nekem már késő volt, mert elveszítettem az eszemet, ujjaimat hajába szántva ragadtam meg tincseit füle mögött mindkét oldalt, egy helyben tartva a fejét, mire kipattantak a szemei, nekem pedig automatikusan mozdult előre a csípőm. A következő pillanatban, mintha pofon vágtak volna, rögtön elengedtem a haját, mire kicsúsztam ajkai közül, köhögve hajtotta le a fejét, egyik kezét torkához emelve, a mellkasomba eddig csak párszor érzett fájdalom hasított, nem akartam fájdalmat okozni neki. 
Lenyúlva, azonnal cselekedtem, hóna alá nyúlva húztam fel a földről, hogy ne térdeljen tovább, hozzá nem illik ilyen megalázó póz, tenyereim közé fogva gyengéden arcát kényszerítettem, hogy rám nézzen, köhintett még egyet gyorsan, nagyokat pislogott, nekem pedig milliónyi sajnálkozó szó akadt meg a nyelvemen. 
- S..Sajnálom - nyögtem ki végül, csak ennyire voltam képes abban a pillanatban. A szívem is elfelejtett dobogni, amíg a válaszára vártam, és szinte húsz tonnányi súly esett le rólam, amikor elmosolyodott, előre hajolva beszívtam a megpróbáltatásoktól felpuffadt alsó ajkát, sós íze volt, egyik kezem lecsúszott lassan, és egészen fenekéig vándorolt, belemarkolva megszakítottam a csókunkat, beharapva saját számat. - Ideje lesz veled is foglalkozni. 
Arca zavarában halvány piros volt, kíváncsi lennék, hogy az a szín valaha is képes lejönni a bőréről, nem mintha problémám lenne vele, fülébe suttogva egy fordulj meg-et, rögtön engedelmeskedett, de láttam rajta, hogy kicsit tart attól mi fog történni. Testemet az övéhez passzíroztam, amitől az asztal oldalához nyomódott, pont ez volt a tervem, számat a füle mögötti gyenge pontjára nyomtam, megszívva annyira, hogy amikor elhajoltam, piros folt ékesítette bőrét, legszívesebben milliónyi ilyennel fedtem volna be minden porcikáját, ha már nem írhatom rá a nevemet. Végigcsókoltam a nyakát és tarkóját, illata még ennyi idő után is folytan megcsapott és bizsergést okozott a hasamban, mint egy hülye gyerekszerelemnél, tenyerem csupasz csípőjén pihent, teljesen magamévá akartam már tenni. 
- Dőlj előre - motyogtam a következő utasítást, mire kicsit bizonytalanul ezt is teljesítette. Felsőteste az üres asztallaphoz simult, alkarján támaszkodott és halkan felsóhajtott a tényre, hogy teljesen szabad ágyékom a fenekéhez nyomódik a nadrágján keresztül, mutatóujjamat a gerince tetejéhez tettem és alig bőréhez érve, lassan végighúztam az aljáig kezemet, a két gödröcskénél megállva. Annyira tökéletes háta volt, hibátlan bőr, kidudorodó izmok és még a gödröcskék is, pár pillanatig csak azt tudtam bámulni, míg rá nem eszméltem, hogy cselekednem kell, és hogy kényelmesebb legyen, gyorsan lerángattam magamról a gatyámat és alsómat, majd félre rúgtam őket. 
Kicsit hátrébb léptem, de csak annyira, hogy előrenyúlva még elérjek a farmerja gombjáig, sikeresen bepréseltem a kezemet az asztal és ő közé, majd amikor sikerült a cipzárját is lehúznom, közben magamban vigyorogva, hogy mennyire kemény már az alsónadrágjába bújva, megragadtam a nadrág szélét és lehúztam róla. Segítettem neki kibújtatni a szárából a lábfejét, majd arrébb dobtam azt is, amikor visszafordultam, a nyál összefutott a számban, nyögni vagy akár elélvezni is tudtam volna a látványtól, ahogy félig az asztalon feküdve, feneke fel volt nyomva, fekete bokszere tökéletesen simult rá adottságaira, alig mertem hozzáérni. De végül mindkét kezem rajta végezte, belemarkolva, már nem is emlékszem miket dünnyögtem, bár biztos vagyok benne, hogy csak dicsérő vagy mocskos szavak hagyták el a számat, válla fölött hátra pillantott, mire tekintetünk találkozott, alsó ajkát beharapta és magabiztosan mosolygott. Egy nagy levegőt véve, beleakasztottam két ujjamat az alsója szélébe és lassan, centinként felfedve belőle mindent húztam le róla, mikor combja aljánál elengedtem, magától a földre esett és ő lépett ki belőle, lábaim közt már komoly fájdalmaim voltak, amiért nem ért hozzám senki. 
Leguggoltam, a látvány pedig csak javult, mindkét tenyerem a fenekén pihent, kicsit szétfeszítve, beharaptam alsó ajkamat, kíváncsi lettem és ilyenkor nekem nem is kell sok idő, hogy átgondoljam a tervemet, előre nyomva a fejemet, nyelvem rögtön megtalálta a tökéletes pontot, mert fülemet egy új hang ütötte meg.
- Harry! - nem tudtam eldönteni, hogy Louis inkább sikított vagy nyüszített, de mindegy is, nehézkesen elmosolyodva folytattam, amit elkezdtem. Őszinte leszek, sosem csináltam még ilyesmit senkinek sem, mármint persze lányoknak, kicsit előrébb, de az alap, tudtam, mit kell tennem és hogyan, csak tapasztalatom nem volt, bár most már azt is megszereztem, Louisból pedig olyan hangokat csaltam ki, amikre még nem voltam képes máshogy. Akaratlanul elképzeltem, hogy mi lenne, ha most valaki benyitna, nehezen fogtam vissza a nevetést, ami majdnem kibukott belőlem annak a valakinek az arca láttán, biztos terápiára kéne járnia egy ideig, de kit érdekel. 
Sokáig akartam csinálni, a legjobbat okozni neki, de nem mertem tovább folytatni, amikor percek múltával lábai remegni kezdtek és nyögései kezdtek sírásnak hangozni, elhajolva, azonnal megnéztem, hogy jól van-e, arca az asztallapon pihent és úgy nézett ki, mint akit egész éjjel durván döngettek, pedig még hozzám sem kezdtünk ahhoz a részhez. 
- Folytathatom? - kérdeztem meg, hogy azért biztos legyek benne, hogy még mindig akarja-e, bár ha itt futamodna meg, nem tudom mit csinálnék magammal. Nyelt egyet, hogy megtudjon szólalni, de amikor nem jött ki hang a torkán, csak bólintott egyet, kézfejem külső részével megtöröltem a számat, hisz ez még csak a bemelegítés volt, saját magam nyálaztam be két ujjamat, mert túl messze volt, meg amúgy sem tett volna jót még azt is végignéznem, ahogy ajkai közé veszi az ujjaimat. 
Visszahajolva, most már csak egy gyengéd puszit nyomtam a feneke egyik oldalára, majd mutatóujjamat bepozicionálva, lassan beljebb nyomtam, felpillantva, láttam, hogy saját kezébe harapva folytja el fájdalmát, mire rögtön megálltam. 
- Louis, lazíts, kérlek - szóltam neki lágyan, mire hallgatott rám, nagy levegőt vett és hosszan kifújta. Összeszorított szemhéját is kinyitotta, én is éreztem, ahogy izmai egy nagyon kicsit lazulnak, elég is volt arra, hogy tovább csináljam, megkönnyebbülés volt, amikor az egész ujjam bent volt és csak egyszer nyögött fel, gondoltam rá, hogy gyorsan felállok és széttúrom Niall szekrényét, biztos találtam volna minimum egy flakon síkosítót, de már mindegy volt. Megmozdítottam kezemet, vékony hangon nyöszörgött, de bírta, vagyis nem úgy tűnt, mint akinek nagyon nagy fájdalma van, mondani akartam, hogy majd jobb lesz, de ez olyan álszent biztatás, hisz nekem gőzöm sincs, hogy milyen érzés lesz egész idő alatt. Próbáltam óvatos, de egyben lényegre törő is lenni, nem volt sok időnk, hisz azt az utasítást kaptam, hogy csak beszéljük meg és ne essünk egymásnak a szoba közepén, féltem, hogy Niall a keresésünkre indul nemsokára, jót akartam neki, de sietnünk kellett, viszont váratlan módon nem nekem kellett szólnom, hogy így is történjen. 
- Kettő - nyögte a tőmondatnak nem nevezhető egyetlen számot Louis, de ennyiből is megértettem mit akar. Kihúzva ujjamat, toldottam hozzá még egyet, mire kéjes, magas hangja betöltötte az egész szobát, a nevemet ismételgette elfúló dallammal, mint valami imát, Istenem, de imádtam, amikor az ő szájából hallhattam a nevem, belefeledkeztem ennyibe és arra eszméltem fel, hogy csípőjét felém nyomja többért. Meglepett vigyor terült szét az arcomon, egy helyben tartva kezemet, hagytam neki, hogy saját maga diktálhassa a tempót, előre-hátra mozgott, amennyire csak tudott, annyira mégsem lehetett neki rossz, ha ilyen lépésre vetemedett.
- Lovagolj az ujjaimon, édes... - motyogtam mély hangon, teljesen beleélve magam a helyzetbe és látványba. Nyögdécselései kezdtek átmenni ideges nyüszítésekbe, szórakozottan és gonoszan néztem, ahogy próbál úgy mozdulni, hogy ujjhegyeim elérjék azt a pontot, amitől gyönyörben úszhatna, de akármennyire élveztem a műsort, segíteni akartam neki, begörbítve a középső és mutatóujjamat is, sikításra késztettem. Párszor még megismételtem ugyanezt a mozdulatot, majd leírtam egy kört is, mire egyik kezével tehetetlenül hátranyúlt, a levegőt markolászva, mert túl messze voltam, célzásnak vettem, ezért kihúztam belőle az ujjaimat, lassan felegyenesedve. Mély levegőkért kapva pihentette izzadságtól csillogó halántékát az asztalon, kiszáradt ajkain végignyalva pillantott rám, majd követte is szemével mozdulataimat, ahogy félre rúgott farmeremhez lépek és felemelve, kiszedem hátsózsebéből a tárcámat, de magabiztos, kacér vigyorom rögtön letört, amikor átnézve minden részét, nem találtam benne, amit kerestem. 
- A kurva életbe... - motyogtam a homlokomhoz nyomva egyik tenyeremet, lehunyva szemeimet. Ezt nem hiszem el. Én hülye, miért nem gondolkodtam előre? Mindig van nálam több darab, amikor nincs is szükségem rá, még akkor is, most pedig már egy hajszálnyira vagyok attól, hogy teljes egészében megkaphassam Louist, erre minden elcsesződik ennél a pontnál. 
- Baj van? - kérdezte sápadt hangon az említett, rögtön karjára támaszkodva felnyomta magát, hogy láthassa mi történt. A fejemet ingattam, majd idegesen rácsaptam az asztallapra, ledobva a tárcámat a földön heverő nadrágomra, nem foglalkozva vele, hogy kieshetnek belőle a dolgok, saját magamra voltam mérges, idegesen fordultam a kék szemekbe pillantva, amik kíváncsian fürkésztek. 
- Nincs nálam gumi - sóhajtottam, de még mielőtt lemondhattam volna mindenről és mérgesen felrúghattam volna az asztal melletti, kicsi fémkukát, eszembe jutott egy a nem régi ötleteim közül. Louis szólásra nyitotta a száját, de azt már nem tudtam meg, hogy mit szeretett volna mondani, mert közbevágtam. - Várj!
Hosszú léptekkel az ágy melletti éjjeliszekrényhez mentem, aminek több fiókja is volt, a legfelsőt kirántva, beletúrtam, de nem találtam benne semmi érdekeset, papírok voltak, tollak, és meglepetésemre egy éjszakai fogszabályzó, elhúzva számat toltam vissza, elgondolkodva, hogy talán hány ilyen furcsa Niall-cucc fog még a kezem ügyébe kerülni. A második fiók, a középső sem járt sikerrel, ezért az utolsó maradt, mint egyetlen reményem, a szívem kétszeres tempóra váltott örömében, amikor megpillantottam pár ezüst, négyzet alakú csomagot benne, és ráadásként még egy rózsaszín flakonos síkosítót is, bingó. Az egészet egy markomba fogva fordultam vissza, de majdnem minden kiesett a kezemből, amikor megláttam Louist, ahogy teljesen meztelenül az íróasztal szélének dől, karjait összefonva mellkasa előtt, semmi szégyenlős takargatás, alsó ajkamat túl erősen haraptam be, elkalandozva a déli tájaira. 
Bizonytalanul sétáltam oda hozzá, felmutatva a kutatásom eredményét, mire elvigyorodott, ledobva a dolgokat az asztalra, hümmögve, félmosollyal arcomon simultam testéhez, mindkét tenyeremet csípőjére simítva, felsóhajtottam az egymáshoz dörzsölődő merevedéseink miatt. Meg akartam csókolni, de nem voltam benne biztos, hogy ő is akarná, tekintettel arra mit tettem vele alig pár perce, de nem úgy tűnt, mint akit érdekelne, mert ő állt lábujjhegyre, hogy ajkaimhoz érhessen, számba dünnyögve szántotta végig ujjait egész hátamon, a vállamtól a derekamig, körme lágyan karmolta bőrömet. Olyan érzést váltott ki belőlem, amitől valami köd lepte el az agyamat, előre nyúlva mellette, megfogtam az egyik kis csomagot és elhajolva tőle, a szemébe bámulva emeltem a számhoz, fogaimmal letépve a tetejét, tudom, hogy ezt nem szabad, de kit érdekel? Elnyílt ajkakkal meredt rám, és még mielőtt lehajthattam volna a fejemet és gyorsan elintézhettem volna a dolgot, megragadta apró kezével a csuklómat, hogy meg se mozdítsam a karomat, piros lett az arca, ahogy megszólalt.
- Feltehetem én? - kérdezte suttogva, lesütve a szemét. Egyszerre lepett meg és indított be ez a merész, kíváncsi oldala, egy egyszerű mozdulattal átadtam neki az óvszert, majd egyik szemöldökömet felemelve lestem, ahogy kiszedi a csomagolásból és lenyúlva közénk, ügyetlenül ugyan, de végül tökéletesen felgörgeti, büszkén mosolygott saját magán. Bár azt a mosolyt elég gyorsan letöröltem az arcáról, mert most, hogy teljesen kész voltunk, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, újra felkaptam a combja alsó részére simítva kezemet, de ahelyett, hogy felültettem volna az asztalra, fordítottam a helyzetünkön és én dőltem neki, vele az ölemben.
Karjai nyakam köré fonódtak, hogy ne essen le és lábait is megtámasztotta az asztalon, előre döntve fejemet játszottam ajkaival, miközben köztünk ügyködve bepozicionáltam magam, élesen levegőért kapott, ahogy megérzett a fenekénél, ujjai hátul a tarkómnál tincseim közé csúsztak. Végignyalva számon, még egyszer megnéztem magamnak az arcát, csillogó, duzzadt ajkait, halvány rózsaszín bőrét és kusza, nedves haját, ami úgy nézett ki, mintha elaludta volna, majd szemébe bámulva, lassan lejjebb nyomtam csípőjét a rajta pihenő kezeimmel. Fejét rögtön hátravetette, keze megtépte a hajamat, a torkán kiszökő hangok mellett pedig eltörpült az én élvezetemnek sóhaja, nem is gondoltam addig arra, hogy talán nem kéne annyira hangosnak lennünk, de képtelen voltam befogni a száját, mert az egyik legszebb dolog volt az egészben, amikor a nevemet sikította. Nem mozdultam egy ideig, hagytam, hogy szokja, majd amikor annak jeleit mutatta, hogy készen van többre, azt az elszánt döntést hoztam, hogy a hosszú szoktatás helyett, inkább egyszerre megadom neki az egészet, teljesen lenyomva csípőjét, káromkodás hagyta el a számat, ő pedig felordított, összeszorított szemei sarkában könnycsepp jelent meg. Odahajolva, gyengéden lecsókoltam őket, tudta, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni, de muszáj, legszívesebben elvettem volna tőle az összes kínt és átéltem volna én, végül leérve, ajkaira is gyengéd puszit nyomtam, remegő hangon nyögött a számba, mire nem kellett több, mozogni kezdtem benne.
Bőrébe mélyesztett ujjakkal löktem felfele a csípőmet, hogy ezt is megkönnyítsem neki és a kisujját se kelljen megmozdítania, a felsőtestét és arcát fürkészve, tetszett, amit látok, mégis elgondolkodtam rajta, hogy amikor vele vagyok így, az szeretkezésnek számít, nem élvezet rabló, önző szexnek, de nem úgy tűntünk abban a pillanatban, mint akiket komoly szálak fűznek össze. Viszont, mint ahogy mindig, rögtön megváltoztatta a véleményemet, mert homlokát enyémnek döntve, ajkai majdnem enyémekhez értek, mikor azt nyögte suttogva, hogy 'ah, Harry', és ennyiből éreztem, tudtam, hogy az enyém, én pedig az övé vagyok. Szája végig nyitva volt résnyire, szemei pedig félig lehunyva, szempillái megrezzentek, ha erősebben löktem vagy mélyebbre, közel húztam annyira, hogy mellkasa az enyémhez simuljon, bár a rajtam maradt pólóm nem engedett sokat, bizseregtem, ahol forró bőre hozzámért, de elnyomta ezt az érzést az, amit az alhasamban éreztem, ugyanúgy, ahogy ő elnyomta hangjával az apró sóhajaimat.
Percek teltek el, amikor észrevettem rajta, hogy kezd fáradni, ami meglepett, mert neki különösebb erőfeszítést nem kellett tennie, de megértettem, mert nem tűnt túl kényelmesnek a póz, amibe kényszerítettem, csípőjéről kezemet egy gyors mozdulattal a térdhajlatai alá raktam, miután feljebb dobtam egy kicsit, meglepetten nyögött. A lábai most már a felkaromon voltak és levegőben lógtak, felegyenesedtem félig ülő helyzetemből, amúgy is nyomott már az asztal széle, mire Louis bedugta a karjait a felsőm alá, hogy belém kapaszkodhasson és nem valami ruhadarabba, rájöttem, hogy így sokkal könnyebb mozogni. Gyorsítottam a tempón, mert tetszett a bőrünk egymáshoz érésének csattogó hangja, felmorogtam, mikor éreztem, hogy lapockámnál és hátam közepén körme végigszánt rajtam, szép kis nyomuk lesz, már akkor tudtam, de ez egyáltalán nem zavart. Legszívesebben póló nélkül mászkáltam volna másnap, hogy mindenki láthassa milyen éjszakánk volt. Cserébe a hátra döntött feje miatt kapott lehetőséget kihasználva, nyakára nyomtam ajkaimat és olyan erősen szívtam meg, amennyire csak tudtam, fogaimat is bevetve, közben persze folyamatosan fenntartva a ritmust, majd elhajolva, egy mosolyt elfojtva figyeltem a vörös, alaktalan foltot sápadt bőrén. Pont olyan helyre sikerült csinálnom, ahol lehetetlen eltakarnia, ügyes munka, Harry, az embereknek látniuk kell, hogy valaki már a sajátjának mondhatja ezt a fiút, bár mire újra társaság közé megy, el fog tűnni, de kit érdekel? Csinálok majd újat, egy nagyobbat.
A levegő forró volt körülöttünk, sűrűn kapkodtuk mindketten a levegőt és éreztem az izzadságot tarkómnál, de még nem voltam közel a gyönyör állapothoz és szerintem ő sem, mert azt már tudtam, hogy olyankor milyen, hangosabb, ennél is jobban szét van csúszva és nem tudja kontrollálni magát. Fura gondolatok lepték el ilyenkor a fejemet, egyszerre akartam a teste minden centijéhez hozzáérni, meg azt is akartam, hogy még benne lehessek, amikor elélvez, és persze az elmaradhatatlan orgazmus-sikítást sem hagyhatta ki. Meglepő volt, hogy ilyen kis idő alatt mennyi változáson ment keresztül, emlékeztem még az első alkalmunkra, arra, hogy mennyire fájt neki és hogy én okoztam azt a fájdalmat, most pedig már alig pár lökés után a kéj és élvezet keverékével mozgott saját akaratából rajtam.
Kíváncsi lettem, hány perce tűnhettünk már el arról a hülye buliról, és hogy hiányolt-e minket bárki is, amit eléggé kétlek, senkit sem érdekelt a jelenlétünk, vagyis az enyém biztos nem, de néhány embernek talán megfordult a fejében, hogy hova mehetett az az aranyos, alacsony fiú a barna, kócos frufrujával és kék szemeivel. Hát, éppen a felettük lévő szobában volt, de inkább volt mocskos abban a pillanatban, mint cuki, és annak a tökéletes frufrunak is rég nyoma veszett, a szemei pedig mindentől csillogtak, csak ártatlanságtól nem.
Én sem voltam Vasember, a kezeim zsibbadni kezdtek súlya alatt, szóval pózt kellett váltanunk, mielőtt leejtettem volna, megfordulva vele, kapott egy kicsi pihenőt, amíg letettem az asztalra, ahogy a kiindulási helyzetünk is volt, de ezúttal felsőtestét megtolva, megértette, hogy dőljön hátra, megfogva combját, közelebb húztam a széléhez. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, mindkét kezét hajába szántva elölről pillantott le hozzám, várva, hogy mi fog történni, de feltűnően elkalandozott a tekintete, a magabiztosságomnak jót tett, amikor beharapta alsó ajkát az egész testemen végignézve, de csak látnia kellett volna magát, a széttett lábaival... Bokája köré fonva ujjaimat, felemeltem őket, hogy sarka a vállamon pihenjen, így könnyebb volt hozzá férnem és nem úgy tűnt, hogy baj van az atletikusságával, gyorsan helyére tettem mindent, mielőtt tenyereimmel megtámaszkodtam csípője mellett az asztallapon és elkezdtem újra tolni.
A fejét ide-oda dobálta, háta pedig többször is kisebb ívbe feszült, nyüszített, én pedig akárhogy próbálkoztam, nem tudtam megtalálni a bűvös pontot. Addig, amíg meg nem ragadtam a combjait és olyan közel húztam magamhoz, hogy az eddigi legmélyebbre kerültem, a szemei kipattantak, torkát pedig olyan sikoltás hagyta el, hogy ha valaki elsétált volna az ajtó előtt, azt hitte volna, hogy gyilkolnak odabent. Ravaszul elvigyorodtam, ez volt a célom, többször is megütöttem még azt a pontot, amitől egyre kezelhetetlenebb lett és össze-vissza motyogott szavakat, különlegesnek éreztem magamat, amiért én voltam az egyetlen ember, aki láthatta milyen, amikor már teljesen kész van és saját maga is alig tud józanul gondolkodni. Ekkor jutott eszembe, hogy attól, hogy ebben a dologban én vagyok az egyetlen, valami másban nem. És a terv már meg is született, még mielőtt átgondolhattam volna, hogy jó ötlet-e.
- Hol van a telefonod? - kérdeztem Louistól, de nem álltam le a csípőm mozgásával, így eléggé furán jött ki. Meglepetten pislogott, miközben még mindig élvezettel teli hangok szöktek ki a szájából, egyik kezével megdörzsölve az arcát, próbált magához térni egy kicsit, értékeltem, hogy nem kérdezett vissza, miért, hanem rögtön megválaszolta, amire kíváncsi voltam.
- A... A farmerom zsebében.. - nyögte. Amint kimondta, én már elléptem tőle és lehajolva a nadrágjáért, kiszedtem a zsebéből a készüléket, tudtam fejből a kódját, feloldva a zárat, az sms-ek közé mentem, felfordult a gyomrom, amikor megláttam az elmentetlen, ismerős számot, amitől egy tucatnyi üzenetet kapott, de csak azt láttam, hogy egyikre sem válaszolt. Elidőztem volna még, végigolvasva az összes szöveget, hogy csak növelje a dühömet és erősebben verjem ki belőle a szart, ha majd a szemem elé kerül, de volt ennél egy jobb ötletem, hogy hogyan mutathatnám meg neki, rossz fantáziában él. Louis reakcióideje túl lassú volt, csak akkor nézett fel rám, összevonva két szemöldökét, amitől ráncos lett a homloka, amikor már a fülemhez emeltem a telefont, karját kinyújtva felém gondolta azt naivan, hogy odaadom neki. - Harry, mit művelsz?
A vonal sokáig, monotonan csengett, azt hittem nem fogja felvenni és bukik a tervem, de hirtelen megszakadt az egyenletes búgás és egy álmosnak tűnő hang szólt bele a készülékbe. Oh, talán már túl késő volt és felébresztettem?
- Igen? - sosem éreztem még ennyi mérget életemben, pedig elég sok rossz dolgon túl voltam már. Ha képes lettem volna átnyúlni a vonalon és megfojtani, már nem élne, lehunyva szemem, szabad kezemet Louis combjának külső részére simítottam, igyekezve lenyugtatni magam a közelségével és bőre puhaságával.
- Helló, Sein. Harry vagyok - válaszoltam, mintha olyan könnyedén ment volna kiejteni a nevét a számon, anélkül, hogy megütnék valakit. Láttam, ahogy az alattam fekvő lefagy, tágra nyílt kék szemei lesokkolódva meredtek rám, és nem tudta mit tegyen, csak feküdt, mint egy darab fa, pedig kikaphatta volna a telefont a kezemből és neki még hagytam is volna, mielőtt valami baromságot csinálok. Hosszú csend állt be a vonal túlsó végén, azt hittem, hogy ő is megijedt és elfutott, mint egy nyúl, de aztán hirtelen nevetni kezdett, csúfosan és mély hangon.
- Már vártam, hogy hívj. - közölte szórakozott hangon, mint aki élvezi a játékot, hogy bármelyik pillanatban rátörhetem az ajtót és lelövöm. - Mi az, már a telefonját is elkoboztad tőle? - kérdezte gúnyosan, még szerencséje, hogy nem vette a szájára Louis nevét.
Nagy levegőket vettem, hogy elfojtsam, amit igazából gondoltam és ki akartam mondani, mert az eredeti tervemre kellett koncentrálnom, megmutatni neki, hogy mi az enyém, és mi az övé, vagyis ebben a helyzetben neki a nagy semmi jutott, hangomból próbáltam eltüntetni a dühöt és helyette úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amit mondott.
- Valamit mutatni akarok neked - mondtam, és még mielőtt tiltakozhatott, vagy újabb beszólást fűzhetett volna a beszélgetéshez, megtettem. Egy kezemmel visszahelyeztem magam gyorsan, majd a telefont előrébb nyújtottam, hogy jobban hallja a seggfej, amikor előre lökve csípőmet keményen, teljesen elmerülök Louisban, aki a hirtelen mozdulattól a nevemet sikította meglepődve, de az sem kizárt, hogy elsőre eltaláltam azt a pontot. Gonoszan vigyorogtam, még pár mozdulatot téve, hagytam, had hallgassa, ahogy magas hangján azt nyöszörgi, hogy 'Harry, ah, Harry', ami számomra zene volt, bármikor képes lettem volna hallgatni órákig, de most nem ahhoz volt itt az idő, visszaemelve a készüléket a fülemhez, a nyertesek mosolya díszelgett ajkaimon. - Remélem jól figyeltél, mert ez az a hang, amit te sosem fogsz hallani élőben. - vágtam oda, és megkoronázva az egészet, mélyen, fenyegetve hozzáfűztem még egy utolsó mondatot. - Ezzel még nincs vége.
És leraktam. Nem érdekelt mit tudott volna rá mondani, amit én akartam, azt megtettem és sikeres voltam. A telefont az asztalra dobva Louis mellé, kész voltam a megvető pillantására, de ehelyett piros volt az arca és szégyenkezve nézett félre, először nem értettem mi baja van, de amikor leesett, hogy talán azt hitte, azért hívtam fel Seint, mert még haragszom rá és ezzel csak bizonyítani akartam előtte valamit, lábai közt előre hajolva, ajkai közé beszéltem.
- Soha, senki nevét nem sikíthatod az enyémen kívül - motyogtam, mire sóhajtott egyet és megcsókolt, mint valami beleegyezés.
Folytattam, amit elkezdtünk és nem kellett sok, amíg vágyamat beteljesítve, az egész szobát bezengő hanggal el nem élvezett, egy kis segítséggel tőlem, amitől örömnedve hasa helyett többnyire a kezemen végezte, égővörös fejjel, még az orgazmustól kábultan nézte végig, ahogy minden ujjamról lenyalom, majd pár utolsó lökés után nekem is sikerült eljutnom a csúcsra. Ujjainkat összefonva segítettem neki felegyenesedni, arcán láttam, hogy az ülés egy kis ideig még kellemetlen helyzet lesz neki, de előre hajolva normálisan, hosszan megcsókoltam, és csak akkor váltam el tőle, amikor lehajoltam, hogy felkapjam a legközelebb lévő alsónadrágot, hogy odaadva neki, megtisztíthassa magát és utána fel is kellett vennie magára, hisz itt nem tudtam tiszta darabbal szolgálni neki. Akkor jutott csak el igazából a tudatomig, hogy a legjobb haverom szobájában estünk egymásnak és tönkretettem az íróasztalát, de ő mondta, hogy menjünk oda, szóval részben az ő hibája.
A szemem sarkából lestem, ahogy Louis sietősen magára kapkodja a ruháit, amíg én komótosan, ráérősen öltözködtem és inkább őt figyeltem, csodáltam, hogy nem akadt ki a telefonhívás miatt, amit saját magam kezdtem megbánni, bár nem volt oka, amiért megbánhatnám.
- Ki kell jutnunk valahogy innen, észrevétel nélkül - motyogta, amikor már a pulóverét is áthúzta a fején, de a hajával ezúttal nem törődött. Úgy állt szanaszét, ahogy beletúrt és én megtéptem, nem is beszélve a hatalmas, nyakán díszelgő vörös foltról, teljesen úgy nézett ki, mint akit nem rég valaki maga alá gyűrt, mosolyogva néztem rá, hogy ezeket én okoztam, majd felé nyújtottam a kezemet.
- Gyere - mondtam, mire összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, és az ajtó felé húztam. Ha rajtam múlik, meg fogom oldani, hogy elszökjünk erről a buliról anélkül, hogy bárki meglátna minket, pár perc és a kocsiban fogunk ülni, hazafelé tartva. 

2014. augusztus 20., szerda

57. rész

Bonjour! Egy életévembe telt, mire végeztem ezzel a résszel és még csak nem is így terveztem a végét. Ebbe a bejegyzésbe akartam még írni a +18-as részt is, de már olyan hosszúra sikeredett nélküle, hogy szét kell szednem, bocsi. De nem ez az egyetlen oka, holnap elutazok és akkor még plusz négy napig nem tudtam volna kitenni, szóval... A lényeg, a következő rész már biztosan arról fog szólni, és csakis arról.
Au revoir és jó olvasást!:)
horan vandaa.xx 

Harry Styles

A szememet forgatva, belesüppedve a kanapé ülésébe "élveztem" a bulit, kezemet arcomhoz téve, hogy eltakarjam magam a kíváncsi szemek elől, Niallnek sikerült minden olyan középiskolás vagy későbbi ismerőst meghívnia, akit tiszta szívemből rühelltem vagy viszonyom volt vele. Valójában, szívesen ellazultam volna egy kicsit ma este, vagyis ez volt a célom, táncolni akartam Louisval és később elszökni vele innen, egészen hazáig, de ehelyett, mellettem ücsörgött, több tenyérnyi rés volt közöttünk és csak bámulta a ki-be sétálgató embereket. Nem tudtam mi járhat a fejében, de sikerült elkapnom a tekintetét, óvatosan elmosolyodott, de nekem nem ilyen ártalmatlan maszlaghoz volt kedvem, a karfára könyökölt, fejem mellett tartott kezem ujjaival o-t formáltam és alig észrevehetően a szám elé tettem, kicsit megmozgatva előre-hátra, majd lepillantottam az ágyékomra és vissza rá. Nem buta ő, rögtön megértette a célzást, tenyerembe rejtve vigyoromat fürkésztem vörösbe borult bőrét, tágra nyílt szemekkel kapta a tekintetét az előttünk lévő üvegasztalra, mintha semmit sem látott volna, úgyis megkapom még ma éjjel. Talán azt hitte, elfelejtem eddigre, de ott élt élénken az agyamban a hangja, ahogy megígéri a ma estét, csuklómon pihenő órámat meglesve, eldöntöttem magamban, hogy még egy órát adok Niallnek a jelenlétemből, aztán lelépünk.
Nekem kellett volna a buli királyának lenni, mint a régi szép időkben, amikor fél óránként másik csajt hülyítettem, és végül a haverokkal pontozva őket, a legjobbat fel is vittem szobára, de ennek még a gondolata is eltűnt abban a pillanatban, mikor szemem sarkából észrevettem, hogy Louis megragadja a tőlem kapott pulóver alját és karjait a magasba emelve, áthúzza a nyakán, elég sokat felfedve magából. Alsó ajkamat beharapva fordítottam felé a fejem, eléggé dögösre sikerült a mozdulat, kétség sem függ hozzá, hogy ő a 10/10-es ezen az estén, haja kócos lett, de rögtön megigazította, miután az ölébe gyűrte a vastag anyagot, előre hajolva, lekapta az egyik üvegpoharat az oda rakott tálcáról. Csak miután felkeltem az ámulatból esett le, hogy kezd fellazulni és kibújni a bőréből, ez így nem lesz jó.
- Melegem van - magyarázta meg, amint észrevette, hogy hogy nézek a két combja közé szorított pulcsira és lehúzta, ami a pohárban volt. Az én fejemnek kellett volna lennie a pulóver helyén. Orrát ráncolta és undorodó arckifejezéssel, visszatette a helyére az üres üveget, közelebb csúszva hozzá a kanapén, meglepődve pislogva nézett rám, hogy hirtelen milyen közel kerültem hozzá, de nem csináltam semmit, csak tovább bámészkodtam, megnyugodva, hogy biztonságos közelségben van hozzám.
Ami egy igen jó ötletnek bizonyult, ugyanis a következő pillanatban, egy számomra ismeretlen srác sétált elénk, először csak azért, hogy felkapjon egy pohár piát magának és tovább sétáljon, de amikor felnézett, tekintete azonnal Louison akadt meg, akinek nem tűnt fel a figyelme, csak azután, hogy az idegen gyerek szélesen rámosolygott. Nem tudja, hogy mekkora hibát követ el.
- Ők a kedvenc bandám - szólt oda a mellettem ülőnek felemelve a hangját, pedig nem is szólt odabent a zene, ujjával a pólójára bökve, nem szabadott volna hagynom, hogy levegye a pulóvert. Homlokomat ráncolva meredtem a srácra, ennyire vak vagy olyan sokat ivott már, hogy nem vett észre engem, ott ülve a fiú mellett, akivel flörtölni próbál? Lehet, hogy csak túl reagálom, és csak barátkozni akar, de nekem nem úgy tűnt, főleg nem akkor, amikor kacsintott egyet. Whoa, egy cérnaszál választott el attól, hogy felpattanjak és a szemközti falnak vágjam, idegesen összekulcsolva ujjaimat az ölemben pillantottam Louis felsőjére, amin számomra egy ismeretlen együttes logója volt, rossz érzés kerített hatalmába, amiért nem tudtam róluk semmit.
- Tényleg? - kérdezte izgatottan, szórakozott hanggal, lenyűgözött mosollyal hajolt előre a combjára könyökölve, hogy mutassa, a figyelme felé irányul. Nem hiszem el, hogy egy bandával így be lehet etetni, legközelebb az összes kedvenc számát eléneklem és meztelenül az ágyamba ugorhat.
- Tavaly koncertjükre is eljutottam - folytatta a srác, aki kezdett nagyon az idegeimre menni, csípőre tett kézzel ácsorgott az asztal túl oldalán és élvezte a sikerét. Nem is nézett ki jól, rövidre vágott haja és borostája arról árulkodott, nem nagyon törődik magával, nem mintha én többet szoktam volna egy hajrázásnál, bár a ruhája egész menő volt, szakadt farmer és ing, bőrdzsekivel, feszülten mozogtam a helyemen, gyilkos pillantásokkal díjaztam a közelségét, és hogy nem hagyja békén a barátomat. Ő az enyém, seggfej.
- Neee, és jó volt? - vigyorgott Louis a szájához kapva egyik kezét, szemén már látszott, hogy az az egy pohár is túl sok volt. Azt se tudtam Niall mit önthetett az üvegekbe, de mindenki csak úgy vedelte, már akkor biztos voltam benne, hogy én kihagyom a lehetőséget és józannak kell maradnom, főleg így, ha még akkor is képesek lennének lekapni az ujjamról, amikor ott vagyok mellette.
- Ha kijössz velem egy csendesebb helyre, elmesélhetem részletesen - küldött egy talán csábosnak szánt mosolyt Louis felé, de esküszöm egy kecske jobban flörtöl ennél a pancsernél, itt telt be számomra a pohár és elfogyott a türelmem. Még, ha nem is tudta, de nem tűröm el, ha provokálnak.
- Ide figyelj... - emeltem fel a hangom, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne kavarjak túl nagy port, nem akartam minden figyelmet magunkon és bunyót kántáló, részeg embereket. Fenyegetően felpattantam a kanapéról, mert más ötlet jutott eszembe, odakint is megoldhatjuk ezt, nem foglalkoztam vele, hogy Louis ijedten az ökölbe szorított kezemre fonta saját ujjait, hogy visszatartson, könnyen leráztam, könyörgően pislogott köztem és a srác között, aki úgy tűnt, kicsit megtántorodott a magasságomtól. Uraltam a helyzetet, mint mindig, megkerülve az asztalt, megálltam előtte keresztbe tett kézzel, tekintetemmel végigmértem tetőtől talpig, semmi különös nem volt benne, egy jobb öklöstől elfutna sírva. - Ha akarsz valamit, velem rendezd le, odakint...
- Várj! Ismerős vagy... - emelte felém azt a kezét, amiben a pohara volt, mutatóujját felém bökve. Gondolkodva, az emlékeiben kutatva bámult rám, de én csak a homlokomat ráncoltam, egész biztos voltam benne, hogy még életemben nem találkoztam vele, más esetben meg már rég felismertem volna. - Harry Styles! - ordított fel majdnem örömében, mikor megvilágosult, hatalmas vigyor terült el az arcán sikere miatt. Közben, Louis óvatosan felállt a kanapéról és mögém lépett, először azt hittem, hogy csak ott akar lenni, biztonságban a takarásomban, de meglepődtem, mikor éreztem apró kezét derekamra csúszni hátulról és lábujjhegyre állva a fülemhez nyomta ajkait.
- Harry, kérlek - suttogta rémült hangon, mire egy nagyot nyelve, lazítottam ökölbe szorított ujjaimon. Ötletem sem volt amúgy, hogy honnan ismerhet a srác, bár nem döbbentett meg, a buli kezdetekor is jöttek oda hozzám köszönni páran, és néhányuknak a nevét meg nem mondtam volna, akkor csúszott arrébb Louis a kanapén, pedig addig majdnem az ölemben feküdt.
- Nemár, haver... - szólalt meg újra hangosan a gyerek, sápítozva, homlokomat ráncolva az értetlenségtől és dühtől a jelenléte miatt bámultam rá. Egyáltalán nem vagyok a haverja. - Lefoglaltad a legjobb pasit ezen a nyamvadt bulin.
Az állam a padlót súrolta, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Louis a szája elé teszi a kezét, hogy ne mutassa vigyorát, de az arca elárulta, teljesen vörös lett, méreg futott végig rajtam, minden végtagomba, egyrészt, mert úgy beszélt róla, mint egy tárgyról, amiért harcolni kellett a buli elején, hogy kié lehet az éjszakára, másrészt pedig ha így lenne, egyértelműen az enyém.
- Na, most aztán... - veszítettem el a fejemet, ingének gallérját megragadva, de még mielőtt nekivághattam volna a mögötte lévő falnak, megzavartak.
- Harry! - ordította Louis kétségbeesve. Nagyokat pislogva, hátranéztem a vállam fölött, de nem engedtem el a markomban lógó alakot, kék szemeiből hitetlenség sütött, most már mindkét keze szája előtt volt és csalódottnak tűnt, mintha meg is ijedt volna. Pár pillanatig még fent tartotta velem a szemkontaktust, de akkor hirtelen dühösen felkapta a kanapéról az otthagyott fekete pulóvert és kicsi lábaihoz képest hosszú léptekkel elindult a hátsó ajtó felé. Kezem közül rögtön kiesett a srác és otthagyva, már egyáltalán nem érdekelt, Louis után indultam, még utol érhettem volna, nem engedhettem, hogy elhagyjuk egymást, nem engedhettem, hogy másokkal legyen, nélkülem.
- Harry! - hallottam meg újra a nevemet, mire hirtelen elkapta oldalról egy erős kéz a karomat, bár annyi nem volt benne, hogy megállítson, mégis megtántorodtam. Még mindig magam elé bámultam, a hátsó üvegajtó irányába, de vékony alakjának körvonalát már elveszítettem a sötétben, mérgesen és kérlelően fordultam egy pillanatra visszatartóm felé, aki nem más volt, mint Niall, komoly arckifejezése miatt meglepődtem egy kicsit, de Louis fontosabb volt. - Beszélnünk kell.
- Utána kell mennem - vágtam vissza a fejemet ingatva és már készültem kihúzni a kezemet a markából, de nem hagyta. Megilletődve pislogtam, nem nagyon volt rá példa, hogy valaki nem az én szavam által cselekedett, visszapillantottam a srácra, aki miatt ez az egész történt, lesokkolódva állt ugyanott, a konyha felé lettem ráncigálva, mert attól még makacsul ellent próbáltam mondani, az udvaron lett volna a helyem, Louis mellett és bocsánatot kérni tőle vagy legalábbis megbékíteni. Idegesen fújtattam, mikor Niall végre elengedett, egészen a konyháig húzott magával, majd beljebb lökött, ő pedig nekidőlt a bejárat melletti falnak, hogy ha esetleg ki akarnék viharozni, ne sikerüljön. Talán az volt a ház legcsendesebb része, a kinti zene csak tompán hallatszott, a mögöttem lévő nagy ablakon pedig ha kinéztél, csak összefolyó kék és fehér fényeket lehetett látni, néhány izzó vörös pöttyel, amik úgy mozogtak, ahogy az emberek emelték a szájukhoz cigijüket. Talán nekem is arra lett volna szükségem e pillanatban, a jó öreg fájdalomcsillapító nikotinra.
- Fontos dolgot kell mondanom - kezdte Niall, karjait háta mögé tette és konyha hófehér járólapját bámulta. Nem értettem, hogy ha annyira beszélni akar velem, miért nem megyünk fel az emeletre, ahol már végképp csend van és nem sétál el mellettünk senki sem, a lépcső a háta mögött volt, csak egy balost kellett volna venni a fal után és nyugodt körülmények közt mondhatta volna el azt az igen nélkülözhetetlen információt.
- Hajrá - tettem keresztbe a kezemet mellkasom előtt türelmetlenül, hogy végre a lényegre térjen. Hangos nevetés csapta fel a házat, beszélgetésfoszlány, majd az üvegajtó csukódása, gondolataim rögtön elkalandoztak, hogy Louis valahol kint van az udvaron, ki tudja kivel, öklömet szorosabbra fogtam, próbálva nem csak azt látni magam előtt, ahogy egy az előbbi sráchoz hasonló félre hívja, ő meg naivan megy vele. Ott kéne lennem vele, az ilyen alakoknak megtanítani, hogy nem érhetnek az én tulajdonomhoz.
- Emlékszel... - nyögte Niall a hosszas hallgatás után, majd egyet köhintve összeszedte magát. - Emlékszel, amikor azt mondtam, majd én kiderítem mi történt azon az estén, amikor Louis eltűnt?
Hanyagul, gyorsan bólintottam, még mindig nem tudtam koncentrálni a témára, tekintetem újra és újra visszakalandozott vagy az ablakra, hátha valami csoda folytán felismerek valakit odakintről, vagy a konyha bejárata felé, abban reménykedve, megbánta, hogy elfutott és visszajön hozzám.
- Hát, kiderítettem... - vonta meg a vállát, félrenézve. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, egyik szemöldökömet felemelve bámultam Niall arcát, hátha felfedezek valami érzést rajta, ami elárulja, hogy jóra vagy rosszra számítsak, de felesleges volt, egyértelmű, hogy rosszat kellet feltételeznem.
- Ne kelljen már mindent kihúzni belőled! - tártam szét a karomat idegesen, rászólva. Lehunyta a szemét, mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy nagyot sóhajtott, mielőtt kibökte volna, ami a lelkét nyomta, kezdtem nagyon ideges lenni, alsó ajkamat erősen beharaptam.
- Seinnel találkozott - mondta ki egyszerűen, és nem hagyott időt, hogy felfogjam a szavainak jelentését. - Nem tudom minek, és azt se, hogy mióta tartották egymással a kapcsolatot. Emlékszem, egyszer kapott egy furcsa telefonhívást a kávézóban és rögtön hátrafutott, gondolom akkor is vele beszélt, mert tudom, hogy amikor veled telefonál, akkor másmilyen. Talán azóta, de lehet régebb óta, nem tudom.
Percekbe tellett, míg összeraktam az egészet és megértettem, az agyam egyszerűen nem akarta felfogni, csak hatalmasakat pislogva bámultam magam elé, hátha valamelyik pillanatban felébredek, de nem, csak nőtt a mellkasomban a forróság és éreztem az idegeket rángani a kezemben, amiért nem tudom senki képét sem beverni. Tiltakozni akartam, hogy az nem lehet, de nem jött ki hang a tokromon és visszaemlékezve arra az éjszakára, a csillogásra a szemében, már értem, hogy félelem volt, beugrott az a kép is, amikor kezeit gyorsan arcához kapva, letörölte a könnyeit, a méreg pedig csak nőtt bennem.
- Miért sírt? Bántotta? - szűrtem ki a fogaim közt, kész voltam arra, hogy ha helyeslő a válasz, megkeressem, akárhol is bujkál az a féreg és kinyírjam.
- Nem... - rázta meg a fejét gyorsan Niall, még mielőtt felrobbanhatnék, de láttam rajta, hogy itt még nincs vége. Küzdött magával, hogy kimondja-e, hangja halkabb volt, ahogy kibökte azt az egy szót, amire sosem számítottam volna és nem is szerettem volna hallani. - Megcsókolta.
Letaglózva, elnyílt ajkakkal bámultam az arcát várva mikor jön a "Csak szívatlak, haver!" rész, de nem úgy tűnt, mint aki viccel, pár pillanatra még az izmaim is elhagytak a támogatással, nem tudtam a gondolataimra koncentrálni, sőt bármire is, csak az az egy szó lebegett előttem. Amíg azon aggódtam, hogy valaki hozzáér itt, már rég megtette más, nem is akárki. Furcsa, égető érzés nyomta a mellkasomat és nem a düh volt az, mert azt már ismertem jól, ujjaim hajamhoz kaptak és olyan erővel téptem meg, hogy pár hajszál biztos a markomban maradt, majd az agyam beleegyezése nélkül indultak meg a lábaim a konyha bejárata felé.
Nem tudtam hova megyek vagy kihez, bár a tervem meghiúsult, aminek részleteit még nem dolgoztam ki, amikor Niall gyors reflexeinek köszönhetően elém állt, eltorlaszolva az utat és megragadva mindkét vállamat, visszalökött, mérgesen meredt rám, én pedig csak pislogni tudtam, hogy visszatartsam a szemembe szökő szúró fájdalmat.
- Nem engedem, hogy bántsd Louist! - köpte oda, karjait felemelve és megtámasztva mindkettőt az ajtófélfában, ezzel is jelezve, hogy én ott nem fogok kimenni. Ledöbbenve bámultam, a füleim nem tudtak hinni neki, hogy gondolhatta azt, hogy bántani tudnám Louist? Bár abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi lenne a leghelyesebb cselekedett. - Nem tehet róla, lefogta. - folytatta Niall, amivel igazán nem segített.
Lefogta? Nem elég, hogy hozzáért, még erőszakos is volt vele? Az idegeim pattanásig feszültek, és még az utamba is álltak ahhoz, hogy tehessem, amit a szívem súgott, autóba akartam ülni és megkeresni a seggfejt, láttam magam előtt a fejét, ahogy önelégülten vigyorog, amiért már nem tudok semmit sem tenni az ellen, hogy megtegye. Mindkét tenyeremet arcomra nyomtam és megdörzsöltem a bőrömet olyan erősen, ahogy csak tudtam, majd egy hirtelen jött mozdulattal megfordultam a tengelyem körül és az első kezem ügyébe kerülő dolgot lesöpörtem a pultról, utána se néztem az egymásba rakott papírpoharaknak, csak hallottam, ahogy a földre esnek és elgurulnak. Öklömet a márvány pulthoz csaptam, megtámaszkodva rajta, fejem a két felhúzott vállam közt lehajtottam, lehunyt szemekkel csak mély levegőket vettem az orromon keresztül, ordítani akartam és valaki arcát betörni, az többet segített volna, de abban a helyzetben egyikre sem volt lehetőségem.
- Szóval ilyen érzés, ha megcsal az, akit szeretsz? - kérdeztem tompa hangon, alig jött ki valami a tokromon, csak mély suttogás. A múltban több emberrel is megtettem ezt, mással bújtam ágyba, amíg valakivel állítólag együtt voltam, de azok közül egyikhez sem fűzött igazi érzés, tudnom kéne már milyen az, ha megcsalnak, hisz Sasha is ugyanezt tette, de Louis miatt rájöttem, hogy az sosem volt szerelem. De talán, ha ő nem akarta, akkor az nem számít megcsalásnak.
Niall nem válaszolt, csendben maradt és gondolom még mindig az ajtóban állt, várva a pillanatra, hogy mikor unom meg a biztonsági őr játékát és lököm fel, hogy kimehessek, de még ha azt is hiszi, akkor sem tudnám egy ujjal sem bántani Louist, annyi mindent kapott már az élettől, ami fájdalmat okozott neki, nem akartam azok a dolgok közé tartozni.
- Elvittem a temetőbe - csúszott ki a számon hirtelen, már nem tudtam, hogy mi hangzik el csak a fejemben és mit mondok ki, elhomályosult a határ. Eszembe jutott a késő délután, az az alig negyed óra, az erős oldalam még mindig harcolt velem, hogy hogy lehettem ilyen gyáva, hogy megmutattam a gyenge oldalamat, de olyan érzésem volt azokban a percekben, hogy jó helyen vagyok, a megfelelő személlyel. Még tizenöt éves koromban megígértem a szüleimnek, a sír mellett ülve, hogy csak olyan embert fogok elhozni hozzájuk, bemutatni nekik, aki hasonló helyet foglal el a szívemben, mint ők, és ezt az ígéretet úgy éreztem betartottam.
- Mi? - kérdezte mögülem Niall meglepődve, mire megfordultam, de hátam mögött még mindig erősen markoltam a pult szélét. Az arca meglágyult, kérdőn emelte fel egyik szemöldökét, amitől homloka ráncos lett, nem néztem a szemébe, csak meredtem magam elé.
- Elvittem a szüleim sírjához és kimondtam, hogy szeretem - nyögtem úgy, mint ha ez lett volna életem legnagyobb hibája. - Most pedig ezt kell megtudnom... - tártam szét a karomat, rámutatva a beszélgetésünkre. Talán csapkodnom kellett volna, ordítanom, jelenetet rendezni és tönkretenni a konyhát, és az is lehet, hogy ez nyugtatott volna le, de belegondolva, mit segített volna a helyzeten néhány törött tányér és üvöltéstől fájó torok, ha a múlton nem lehet változtatni? Még ezt a hülye gondolkodást is Louis erőltette belém.
Tisztán láttam Niall arcán a sajnálatot, biztos az is megfordult a fejében, hogy mégsem kellett volna elmondania, vagy már előbb kellett volna, nem tudom melyikkel lenne jobb, hazugságban élni vagy kihagyni azt a pillanatot, amikor a karjaim közt, arcát nyakamba fúrja és hagyja, hogy gyenge lehessek egy kicsit? Csendben álltunk a konyhában, ő engem bámult, én pedig a gondolataimba rejtőztem, ahol tombolhattam, végre lazított magán és félrelépett az ajtóból, mert rájött, hogy nem fogok elrohanni sehova sem, sírni lett volna kedvem, de megfogadtam, hogy soha többet nem fogom hagyni, hogy nedvesség hagyja el a szemeimet. Felesleges.
- Beszélned kéne vele - szólalt meg halkan Niall hosszú percek múlva, alsó ajkát beharapva a mondat végén. Meglepő, de erre nem is gondoltam, hogy mit mondanék neki ezek után, azt se tudtam eldönteni magamban, hogy mit is érzek valójában, dühöt, csalódottságot és mindenképp bosszúvágyat, de azt csak későbbre, sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ölni akartam. - Kimegyek érte, menj fel a szobámba, és felküldöm majd hozzád. - utasította Niall és mielőtt tiltakozhattam, vagy bármit mondhattam volna, eltűnt a hátsó udvar felé vezető üvegajtó irányába.
Lehetetlennek tűnt az ötlete, hisz még csak össze se szedtem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, mégis, három perc után már az emeleti hálószobában voltam, az ajtó mellett nekidőlve a falnak, nem kapcsoltam fel a villanyt, kellemes volt végre a homályos sötétség, könnyebben ment a gondolataim szétválasztása. Valójában, nagyon nem volt mit megbeszélnünk. Csak tudni akartam, hogy miért nem tőle tudtam meg ezt az egészet. Haragudtam-e rá? Nem tudom, nem szabadott volna, hisz ha Niallre hallgatok, ő nem tehetett róla. És ekkor újra előtört bennem a vérszomj, méreg, lehunyva szemeimet, kezeimet a hátam mögött pihentettem, de öklömmel a falba vertem egyet, hátha ezzel levezetem a belém gyűlt feszültséget, de csak jobban vágytam arra, hogy szétüthessek valakit. A kép, hogy lefogják azt a két vékony kart, amin én előtte végigsimítottam ujjaimat, majd idegen ajkak veszik birtokukba azokat, amiket előtte én cirógattam, amikor nem volt kedve aludni, hanem inkább engem bámult helyette az éjjeliszekrény lámpa fényében, egyszerűen nem tudtam elűzni a fejemből, rosszul voltam tőle.
A szívem furcsa mód vadul dübörgött, mikor az ajtó megnyikordult mellettem, de én a sötétben rejtőztem, nem mertem oldalra nézni, csak a szőnyegre vetült kinti fényt megtörő árnyékot bámultam, Louis volt az, még az árnyékáról is felismertem, kettő bizonytalan léptett tett előre, nagyokat pislogva, hogy a szeme hozzászokhasson a homályhoz és meglásson. Végignéztem rajta, mikor elém került, az én pulóverem volt rajta, vagyis felvette magára, ez jelent valamit, mégsem éreztem a varázslatot, hogy mögé lépjek és magamhoz szorítva a feje búbjához, kócos haja közé nyomhassam ajkaimat, előtte tisztáznunk kellett ezt az egészet.
- Harry? - hallottam meg félős, vékony hangját is, ahogy kétségbeesetten kutat utánam. Lesütöttem a szemeimet, majd oldalra nyúlva, becsuktam a maga után résnyire hagyott ajtót, a zárban lévő kulcsért nyúlva, elfordítottam azt is, tudtam, hogy megijesztem, megpördült tengelye körül és nagy kék szemeivel bámult rám. A villanykapcsolót is felkattintottam, ami rögtön fénybe árasztott minket, végre megláttam a részleteket is, a maga előtt egymást tördelő ujjait, a sötét foltokat szeme alatt és félelemtől remegő ajkait, amit azzal akart leplezni, hogy összepréselte őket, rögtön félrenéztem, a gyomrom felfordult. - Niall azt mondta beszélni akarsz velem... - motyogta, úgy tűnt, mint aki sejti, hogy miről fog szólni az a beszélgetés. Már nem is haragszik azért, ami a nappaliban történt?
Nem szólaltam meg még egy ideig, és nem is tudtam a szemébe nézni, tétován közelebb lépett, alig centikre volt a teste az enyémtől, majd bátor elhatározásként, felemelte a kezét, ujjait beleakasztva a felsőmbe derekamnál, a tekintetem elkapásával próbálkozott, de nem ment neki. Mély levegőt vettem, orromon beszívva és kifújva, hogy összeszedjem magam, de megéreztem az illatát, fájdalmasan megremegett a hasam, még ha nehéz is volt bevallani, ugyanúgy vágytam rá, hogy magamhoz ölelhessem vagy hozzám bújjon.
- Miért tőle kellett megtudnom? - suttogtam, megtörtnek éreztem magam. Ez az egyetlen egy kérdés válasza érdekelt csak, mást nagyon nem is tudtam volna kérdezni, hisz azzal nem támadhattam neki, hogy miért hagyta, Niall mondata járt a fejemben, miszerint nem tehet róla. Bárcsak ott lettem volna, vagy bárcsak sose engedtem volna, hogy elmenjen. Keze rögtön lehullott rólam, maga mellé, de nem lépett hátrébb, legelőször megjött a merészségem, hogy szemébe nézzek, tágra nyílt íriszei a rémületet tükrözték, száját szólásra nyitotta, de nem jött ki rajta hang, ezért vissza csukta. Tudta miről van szó, tudta mivel vádolom, lehajtotta fejét és csuklóját felemelve, megdörzsölte szemét, csak ezt az egy választ akartam és ezt se kaptam meg, hirtelen előrenyúlva megragadtam a vállát és fordítva helyzetünkön, hátát a falnak vágtam, belemászva az arcába, mélyen a pupillájába bámultam. - Miért? - emeltem fel a hangom, a könnyei útjába ezúttal nem állt semmi. Bámultam, ahogy egy kövér csepp a szeme sarkából lassan lefolyik a kipirosodott arcán, le az álláig, majd nagyot szipog vállát szorító kezem alatt, a fejét ingatta, nekem pedig ellepte a sötétség és düh a fejemet, ezért nem jöttem rá időben, hogy mit teszek.
- É...Én s..sajnálom - zokogta, félrepillantva, hátha ezzel nem látom meg a félelmet megcsillanni arcán. Mérges akartam lenni, úgy viselkedni vele, olyan érzést adni neki, mint amit ő okozott a szívemmel, de az illata az orromban, a testének melege enyém mellett és egyszerűen a látványa, ahogy nedves arccal sír előttem, nem lettem volna képes még csak az érzéseit sem bántani, túl jó ember volt ő ahhoz. Elemelve kezem felsőkarjáról, nagyot nyeltem, miközben hüvelykujjammal óvatosan, alig hozzáérve végigsimítottam alsó ajkán, ki volt száradva és látszott rajta, hogy sokat harapdálta az elmúlt időszakban, mégis jobban vágytam rájuk, mint bármi másra, de nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy azt a szájat más is megkóstolta.
- Bemocskolta a gyönyörű ajkaidat, amik az enyémek voltak - váltottam vissza suttogásra, ujjbegyem még mindig sötét rózsaszín ajkán pihent. Hatalmas szemekkel bámult rám, meglepődöttséget tudtam kiolvasni belőlük és még a szipogása is alábbhagyott pár pillanatra, aztán mintha eszébe jutott volna valami, egy terv, óvatosan úgy mozdította fejét, hogy szája közepén legyen ujjam, majd apró csókot adva rá, végig engem nézett, bőrömön éreztem forró lélegzetvételét.
- Tedd őket a sajátodévá újra - motyogta el vékony hangon, mire rögtön tudtam miről szól a játék. Pár pillanatig csak arcát fürkésztem, felszáradó könnyeit bőrén, az elszántságot és bánatot szemében, majd elnyílt száját, nem bírtam tovább, tenyeremet elvéve onnan, nyakára tettem, fejét a falhoz szorítva, majd vadul beharaptam alsó ajkát, nem hagyva neki reakcióidőt. Az íze olyan volt, mint eddig, mégis más, a szokásos, kellemes bizsergés végigfutott rajtam, de közben el akartam taszítani magamtól, mire kapcsolni tudott és visszacsókolhatott volna, addigra eltoltam, de marka attól még reménykedve kapaszkodott a pólómba csípőmnél.
Újfajta késztetést éreztem magamban, meg akartam mutatni neki, hogy én jobb vagyok, én vagyok az, aki neki kell, és egy kicsi büntetés is ráfér, gondolkodás nélkül hajoltam vissza, ajkait újra birtokomba véve, de ezúttal gyengédebben, éhesebben, ujjaimat lecsúsztattam oldalára, megmarkolva derekát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, mindkét tenyerét arcomra simítva, de ez még nem jelentette azt, hogy nem éreztem fájdalmat és mérget legbelül, úgy csókolt, mintha évek óta nem tettük volna már, nekem pedig csak a célom járt a fejemben, hogy bizonyítsak. Bizonyítani fogom, hogy nálam jobbat nem talál és akkor rajta áll a döntés mit akar. Nem mintha engedném valaha is, hogy elhagyjon.
- Sajnálom - suttogta az ajkaim közé újra, abban reménykedve, hogy ha minél többet mondja, megbocsátok. - Nekem nem kell Sein, csak te. - rázta meg a fejét a mondat elejét kiemelve, hallottam hangjában az undort a nevét kiejtve. Lehajtva a fejem, elgondolkodtam, hogy vajon arra is rábólintana-e, ha azt kérdezném, hogy eltehetem-e láb alól, úgy tűnt összeszedte magát, mert folytatta, lábujjhegyre állt, hogy homlokát enyémhez dönthesse. - Féltem, hogy nem akarsz már többé, ha megtudod.
Ledöbbenve bámultam rá, hogy feltételezhet ilyesmit? Kimondani, beszédet tartani az érzéseimről nem tudtam volna abban a pillanatban, egyszer elég volt gyengének mutatkozni aznap előtte, helyette nyakához hajolva, végigcsókoltam egy kinézett vonalat rajta, sóhajai beleolvadtak a kintről jövő, tompa dübörgő zenébe. Meglepett hang szökött ki szájából, mikor combja alá nyúlva felemeltem és a falhoz nyomtam egész testemmel, lábát körém fonta, így biztosan fent maradt, míg ajkaival foglalkoztam, kezem levándorolt a pulóver aljához és belemarkolva, egy ügyes mozdulattal levettem róla. Utánanézett, amikor ledobtam a földre magunk mellé, én addig kihasználtam és csupasz karjait bámultam, de persze nem volt rajtuk semmi nyoma, hogy valaki szorongatta volna őket, odanyúlva, végigsimítottam ujjaimat puha bőrén, és ugyanolyan érzés volt, mint pár napja az ágyban. Ő nem tehet semmiről, nem őt kell bántanom.
- Én mindig akarni foglak majd - csúszott ki a számon véletlenül, ami a fejemben járt. Felpillantva, arcát gyenge pír fedte, nem akartam, hogy bármit is mondjon többet erről, megcsókoltam hosszan, miközben felsője alá csúsztattam kezemet, ő pedig nyakam köré fonta karjait, automatikusan alányúltam és elindultam az ágy felé, de megállított elválva ajkaimtól.
- Harry... - hebegte zavartan, tenyerét mellkasomra simítva, mire megtorpantam a szoba közepén. - Nem akarom más ágyában csinálni... - suttogta lesütve szempilláit, amitől árnyékot vetítettek az arcára. Elgondolkodtam, hogy most tényleg azt akarom-e, lefektetni, amikor még a düh minden formája megtalálható volt bennem, csak mélyen elrejtve, féltem, hátha előtör belőlem és olyat teszek vele, amit megbánnék, de hetek óta nem érhettem már hozzá úgy és itt volt az alkalom, még ő is akarta. Bár egészen biztos voltam benne, hogy csak azért teszi, hogy előbb megkaphassa bocsánatomat, ez azt jelenti, hogy önző lennék, ha kihasználnám a lehetőséget?
Oldalra nézve, a szemöldökömet összehúzva néztem az íróasztalt, amire tollak és papírok, mappák voltak dobálva, egy laptoptáskával a szélén, egyszer azt mondta Niall, hogy csak az álca érdekében kell neki ez az egész, hogy ha a szülei meglátogatják, elhiggyék, hogy tényleg ügyvédként dolgozik. Alig múlt húsz, de már olyan sikeres ügyvéd, hogy egy ilyen házat megengedhet magának, a szülei nagyon szerethetik, hogy ezt mind beveszik neki.
De ez most nem érdekelt, elhatároztam a tervemet, Louisval a karjaim közt nagy léptekkel elindultam az íróasztal felé, nincs szükségem ágyra ahhoz, hogy megtegyem, amihez kedvem van. Ennyi nem fog megállítani és már én is akartam. Meg akartam valósítani a tervem, miszerint én vagyok számára a legjobb ember. 

2014. augusztus 7., csütörtök

56. rész

Wow, hát sok minden történt az előző rész óta. Szeretnék újra bocsánatot kérni az öcsém okozta incidens miatt, ami többé nem fog előfordulni, ugyanis a héten megkaptam a saját laptopomat. 
A másik dolog, átléptük a +100 000 megtekintést, nem jutok szóhoz, ez egyszerűen... lenyűgöző, hihetetlen, annyira hálás vagyok, hogy az leírhatatlan. Imádlak titeket.♥
Meg is gyógyultam végre, három hetes betegség után, szóval úgy tűnik, minden kezd egyenesbe lendülni, ami azt jelenti, nem lesznek akadályok előttem és több alkalmam lesz leülni, írni az új részeket. Most azért is jött olyan későn a rész, mert más történeten dolgoztam, még nem tudom, hogy befejezem-e, publikálom-e vagy hogy bloggá teszem, esetleg csak egy One Shot lesz, nem tudom.
Egy dolog biztos, közel van ennek a blognak a +18-as része, huhúú.
Jó olvasást!:)
horan vandaa.xx  

Louis Tomlinson

Szívembe költözött félelemmel és hatalmas szemekkel bámultam magam elé a kovácsolt, fekete vaskapura és az azt körülvevő kőkerítésre, amin egykor még jól látható idézet futott az élet és halál elegyéről, de mára már kikoptatta az idő megállíthatatlan irama. Csend honolt a város ezen szakaszán, csak sok-sok méterrel távolabb, egy utca és kietlen park után pislákoltak fények öreg házak ablakából, de persze a városi világítás idáig is elért, amire még mindig nem volt szükség, úgy éreztem a lábam a földbe gyökerezett és nem fogok tudni megmozdulni. Csak akkor rezzentem össze, amikor Harry becsapta mögöttem az autó ajtaját, félénken magam elé fontam az egyik karomat, nem tudtam mit keresünk itt és mit fogunk csinálni, csak sejtéseim voltak, nagyon erős sejtéseim. 
- Menjünk - motyogta hirtelen mellettem egy nagyon halk hang, majd nagy tenyerét hátamra simította, hogy löketett adjon lebetonozott talpamnak. Lassan elindultam, miközben rájöttem, hogy neki kellett volna inkább nehezebben mennie az első lépésnek, kezét nem vette le rólam, hanem átkarolta vállamat, szorongva pillantottam fel arcára, de csak megfeszült állkapcsával és összehúzott szemöldökével találtam szemben magam, mire tudtam, hogy csupán el akarja rejteni az érzéseit a magabiztossággal. Még mielőtt bementünk volna az ijesztően felénk magasodó kapun, egy pillanatra elengedett, kíváncsian néztem, ahogy lehajol a kőkerítés tövében futó, már félig elhervadt rózsabokorhoz és letép egy olyan szálat, aminek szirmai még gyönyörű vörösen izzottak, zavartnak tűnt, a háta mögé rejtette, hogy ne lássam, miközben újra magához húzott.
A temetők sosem tartoztak a kedvenc helyeim közé és szerintem nem vagyok vele egyedül, az ember szívébe automatikusan egyfajta szomorúság szökik a sok, árva sírt és mécseseket látva, idejét se tudom már én mikor jártam ott utoljára, talán a nagyszüleim temetésén, de akkor még kisgyerek voltam. Észrevétlenül közelebb bújtam Harry oldalához, ő pedig megszorította a vállamat, idegesített a csend, de örültem, hogy legalább szavak nélkül megbeszéltünk annyit, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem kellett sokáig sétálni, az addig betonos főútról lefordultunk, nem tudtam merre kell menni, ezért követtem minden lépését, a nyirkos fű fura hangokat adott ki talpunk alatt, az angol temetők ironikus bája a katonás sorrendbe elhelyezett, fehér kövű sírhelyek voltak, amik csak még ijesztőbbé tették az egészet. 
Megtorpantam, mikor ő is, keze leesett rólam és valamiért távolság lett közöttünk, leereszkedett hátának és vállának vonalát figyeltem, arca felét elrejtette kabátjának gallérja mögé, rosszul esett ez a gesztusnak nem nevezhető lépése, de oldalra pillantva megértettem mi történt. Kissé elnyílt ajkakkal, furcsa érzésekkel kavarogva mellkasomban néztem az előttünk heverő sírra, ami egyszerűnek tűnt, kicsit szürkés kőből készült, ami a többihez hasonlóan hófehér lehetett valamikor, se virágok, se mécsesek, semmi sem volt előtte, jó régen járhatott itt utoljára bárki is. De ami igazán felkavart, az a rendezetten, szépen ívelten odavésett betűk és számok voltak - Roger Styles 1970-2008 és neje, Peggy Styles 1973-2008 - erősen beleharapva számba, pillanatok alatt elvégeztem a gyors fejszámolást, 38 és 35 évesek voltak. Ilyenkor érzi leginkább az ember, hogy az élet valójában mennyire nem fair. 
- Én... Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e... - hallatszott fel a csendben egy halk, rekedt hang, itt még a madarak sem mertek énekelni, nehogy megzavarják a sok-sok éve alvó emberek álmát. - Biztosan nem volt jó ötlet... Nem tudom... - sose hallottam még ilyen kétségbeesettnek, mintha egy hajszál választaná el attól, hogy a földre essen és zokogni kezdjen, ami ha megtörtént volna, én ott lennék mellette és addig ölelném, amíg meg nem nyugszik. De Harry erős, erősebb az összes embernél, akit ismerek, lelkileg és fizikailag is, ezért csak állt tovább egy helyben, ökölbe szorítva kezét, hogy remegését is elfojtsa, várt valami reakcióra tőlem, akkor döbbentem csak rá, mennyire elutasítóan és szerencsétlenül kapkodtam a tekintetemet közte és a két név között. 
Nekem kellett lépnem, szó szerint, átszelve a fájdalmas távolságot, átöleltem oldalát, messzebbik csípőjénél összefonva ujjaimat, arcomat a kabátjába dörgöltem, sok idő telt el, mire végre lett annyi bátorsága, hogy egyik karját felemelje és derekam köré tegye, akkor vettem észre, hogy másik markában még mindig ott van a bejáratnál leszakított rózsa. 
- Köszönöm, hogy elhoztál - dünnyögtem, hirtelen túlságosan elérzékenyültem, mert rájöttem mennyit jelent ez. Utált az érzéseiről és családjáról beszélni, mégis ott álltunk most, ahol mindkettő jelen volt, talán azon a helyen számított a legérzékenyebbnek, és ha meglökték volna, kártyavárként omlott volna össze, hagyva bárkinek, hogy megtapossa, de bennem bízott eléggé, hogy tudja, én az ellenkezőjét fogom tenni. Én nem döngölném a földbe, kihasználva gyengeségét, még csak meg se fordulna a fejemben, az akartam lenni, aki mellette van és kapaszkodhat belé, hogy ne érezze magát egyedül, el akartam felejtetni minden fájdalmát, amit valaha át kellett élni. És tudom, hogy ezek nagy szavak, amikre sose leszek képes, de én azzal is beérem, ha kis időre sikerül kivernie a társaságomban a fejéből az őt ért szomorú dolgokat. 
Elengedtem, mire óvatosan előrébb merészkedett, keserű, pár másodperces mosolyra húzódott a szám, mikor hezitálva lerakta az agyonszorongatott virágot a sír elé, ami hozott egy kis színt a sok szürkeség közé, alsó ajkát beharapta, míg üveges tekintettel meredt a két névre, el se tudtam képzelni mennyi minden égethette a mellkasát, mennyi emlék, fájdalom. Ritka gondolataim egyike újra előtört, ahogy őt néztem, megint annak a kisgyereknek tűnt, aki nem vágyik másra csak, hogy valaki karjai közé zárja és hagyja, hogy elaludjon mellkasán, szüksége volt valakire, aki vigyáz rá, amíg ő álmodik. 
- M...Mesélj róluk - szólaltam meg halkan, félve, nehogy rossz néven vegye. Azt szerettem volna, hogy kibeszélje magából az érzéseit, hallani akartam, hogy magáról, a gyengeségeiről beszél, hisz ő az enyéimet már kívülről fújja, hisz állítólag mindig erősebbek vagyunk azután, ha hagytunk egy kis időt a gyengeségünknek is. Nem szólalt meg, az arcán azt láttam beszélni akar, a száját rágta gondolkodva, de nem tudta mit is mondhatna, mögötte álltam pár centire, mire mellé lépve, nem bírtam ki, hogy ezekben a pillanatokban nem érhetek hozzá, oldalához simulva hajtottam a fejemet vállára, egy elsőre hülye gondolat futott végig a fejemen, ami végül a nyelvem hegyén állt meg. - Szerinted tetszenék nekik? 
Elpirultam a tényre, hogy tényleg kimondtam, feszengve ácsorogtam és már elfutni se tudtam volna, mert karja rögtön átfogta derekamat, meglepődve néztem fel arcára, azzal szembe nézve, hogy ajkai mosolyra görbültek. 
- Ez már régebben eszembe jutott és sokat gondolkodtam rajta - árulta el, hangja először rekedt volt és még mindig a szomorúság csengett benne, de a mondat végére elpárolgott a nagyja. Már nem is éreztem annyira nyomottnak a hangulatot, de persze az a kényelmetlen szúrás még mindig ott lapult a mellkasomban, nekem is nehéz volt, hisz nyolc évesen elveszítettem az apámat, de vele nem is szívesen éltem volna tovább, kárpótlásul pedig megkaptam a világ legjobb nagybácsiját, szóval messze sem volt olyan rossz a helyzetem, mint az övé. Át akartam érezni a fájdalmát, de egyszerűen nem tudtam, mert sosem veszítettem el senki fontosat örökre, mert ha nehéz is bevallani, örültem volna, ha úgy nőhetek fel, hogy mindkét szülőm mellettem van és támogat, de én nem veszítettem el teljesen az apámat, még él valahol messze, csak nélkülem. 
- És? - noszogattam a folytatásra kíváncsian, mert ez megfogott, mégiscsak a jó kérdést tettem fel.
- Hát... Abban biztos vagyok, hogy anya imádna - melegség áradt szét a mellkasomban, a döbbenet kavargott bennem, nem ilyen válaszra számítottam. - Mindig rávette az egész családot, hogy megnézzünk egy hülye naplementét vagy csillaghullást, és ha valamelyikünk nemet mondott, utána valamivel kedveskedni kellett neki, hogy ne haragudjon. Szerette a természeti szépséget, ahogy te is. Szeretett főzni és tudott is, nagyon jól, tele volt élettel, a szomszéd nők mindig irigyelték, hogy hogy képes ennyi mindenre és a mosoly sosem tört le az arcáról. Egyetlen egy ember nem volt ezen az átkozott Földön, aki szándékosa ártani tudott volna neki, mindenki szerette. - Harry szája végig felfelé görbült, csak néha rándult meg az arca, időben a szeméhez kapott és megdörzsölte, mielőtt elhullajtott volna egy könnyet előttem. Én viszont már nem voltam ilyen ügyes, elhomályosult a látásom, egyszerűen nem bírtam visszafogni, amiatt, hogy mennyi szeretettel beszélt róla, a hangja lágy volt, szemeim előtt megjelent egy alacsony, középkorú nő, hatalmas vigyorral ajkain, talán zöld szemekkel, olyanokkal, mint amik Harrynek vannak, és szőke hajjal, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lehetett, hisz honnan örökölte volna a fia a vonásait? - Kibeszélt volna engem a hátam mögött neked, elmondta volna a kínos gyerekkori dolgaimat, mint egy átlagos anya, vagy annyira zavarba hozott volna a kérdéseivel, hogy paprika vörösen ülnél előtte, dadogva. - kuncogott fel hirtelen, nem egy temetőbe illő hang volt, nekem mégis többet jelentett mindennél ebben a helyzetben.
- Akkor most már tudom ezt kitől örökölted... - szúrtam közbe oldalát gyengéden megbökve a könyökömmel. Egymást ölelve álltunk a doncasteri temető közepén, egy sírhely előtt, ami Harrynek nagyon sokat jelentett, és így, hogy már engem is beavatott a titokba, az életébe, nekem is egy fontos hely lett, talán ilyen helyzetben a csend a megszokott, hogy elgondolkodhassunk az életet és halált elválasztó cérnaszálon, a veszteségeinken és gyengeségeinken, de mégis szebb kimenetelű, ha megtörjük a jeget, elképzeljük milyen lenne, ha és csak hagyjuk, hogy az eszünk elkalandozzon a valódi pozíciójáról. Nagyot sóhajtott, minden fájdalmát belesűrítve, mielőtt folytatta volna, elhiszem mennyire nehéz lehetett beszélni ezekről a dolgokról, amiket talán azóta meg sem említett senkinek sem és magába fojtotta. 
- Apával már nehezebben menne, nem fogadna el minket először, de később megbékélt volna - hadarta el, ezúttal csak egy erőltetett mosoly jelent meg szája sarkában, ami másodpercek múlva el is tűnt. Nem mondott többet, én pedig azonnal leszűrtem, hogy neki sem lehetett a legjobb a kapcsolata az édesapjával, közelebb bújtam hozzá, eszembe jutott még egy kérdés, kíváncsi voltam a nővérére is, de annyi merszem már nem volt, hogy erre rákérdezzek. 
Végül mégis bekövetkezett az a csend, amitől féltem, egy öreg hölgy pár sorral előrébb, háta mögé tett kezekkel sétált lassacskán az egyik sír felé, reméltem, hogy nem fog észrevenni minket, nem is azért, ahogy ránk nézne, amiért két férfi ölelkezik a temetőben, hanem azt akartam, hogy továbbra is azt érezhessük, hogy csak ketten vagyunk. Harry nem úgy tűnt, mint aki észlelte volna, hogy többen lettünk, továbbra is meredten, feszült állkapoccsal bámulta a szüleinek nevét, azt akartam, hogy előttem legyen mersze levenni az álcát és megmutassa a gyenge oldalát, alsó ajkam szélét harapdálva figyeltem az egy szál rózsa szirmait, amit megcirógatott a lágy szellő. Pislogtam kettőt meglepetten, mikor éreztem, hogy elfordítja fejét, amitől puha, telt ajkai hajamon pihentek, forró lélegzetvételétől kirázott a hideg, ironikus nemde, de az ezután következőre nem számítottam. 
- Nagyon hiányoznak... - suttogta, hangjában a fájdalom minden szikrája fellelhető volt, először nem ismertem fel, de amikor rájöttem, hogy szipogott egyet, megfagyott a vér az ereimben. Nem, nem lehet az, hogy Harry sír. 
Kibontakoztam öleléséből annyira, hogy ráláthassak arcára, ledöbbenve néztem, ahogy a nedvesség megcsillant szemei alatt, szétmaszatolt könnycseppek voltak mindenhol, mert kezével minden áron el akarta őket tüntetni, mintha sosem történt volna meg ez a pillanat, szívemben olyan fájdalmat éreztem, mintha ketté hasították volna, vagy minimum egy tört döftek volna bele. Az én Harrym nem sírhat, kézfejem agyam irányítása nélkül lendült a magasba, arcához, hüvelykujjammal simítottam meg ott a bőrét, ahol medret vájt rá az érzéseinek patakja, szemeit bámultam, gyönyörű zöld szemeit, amik pokoli kínlódásról árulkodtak. Nem bírtam tovább, egy lendülettel mindkét karomat nyaka köré fontam, olyan erővel húztam magamhoz, mintha az életem függne tőle, ő pedig nem hezitált sokáig, átölelve hátamat, hideg könnyekkel áztatott arcát nyakhajlatomba dugta és csak álltunk. 
Nem voltak szavak, mozdulatok, csak ujjperc fehérségű kapaszkodás egymásba, támogatás, halk, lassan elhaló szipogás és belül kavargó érzések, addig akartam szorítani, míg újra minden rendben nem lesz, míg minden törött része újra össze nem áll, hisz ez volt a feladatom, és csak akkor döbbentem rá. Félig kinyitva a szemem, válla felett pont a kis sírkőre láttam rá, a hely, ami sok mindent megváltoztatott, de ezúttal csak bámultam a nevekre és arra gondoltam, hogy ha most itt ülne Harry anyukája és apukája, azt mondanám nekik, hogy ne aggódjanak, én vigyázni fogok a fiúkra. Persze, nem úgy, mint ahogy ő tudna vigyázni rám, nem fizikailag, hanem lelkileg, az érzéseiért fogok harcolni, hogy senki se bántsa meg őket. 
- Lou... - a sírástól rekedt hangja miatt hideg futott végig a gerincemen, ahogy forró ajkai a bőrömhöz értek, kíváncsian dünnyögtem, hogy folytassa, miután képes voltam annyi hangot is kiadni magamból. Arra gondoltam, hogy azt fogja mondani, köszönöm vagy, hogy most már mehetünk, hosszú pillanatokig csendben maradt, megijedtem, hogy valami rossz következik, ölelésünk egy pillanatra sem lazult, lehunytam szemeimet abban a pillanatban, hogy hosszú sóhaj hagyta el a száját. És kimondta. - Szeretlek. 
Az életem mintha egy varázsütésre fordult volna a feje tetejére, de valójában csak millió és egy érzés indult meg hadjáratba a testemben, mellkasomban, hogy porrá zúzzanak, a szívem először leállt másodpercekre, majd lesüllyedt a gyomromba és végül a torkomban állt meg, a levegővétel ismeretlen definíciónak számított. Elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé, de már nem láttam semmit, a zöld és szürke szín egybefolyt, az agyam kikapcsolt és csak újra meg újra lejátszotta a fülemnek azt az egyetlen egy hangot, szót, nyögést, minden alkalommal még több bizsergést adva végtagjaimnak. Megszámlálhatatlan alkalommal képzeltem már el, milyen lehet az ő hangján hallani ezt a talán másoknak jelentéktelennek számító szót, ezért ijedtem meg, hogy talán megint csak képzelődőm és ez csak egy álom, egy felettébb furcsa álom, de akadozva, lassan eltolt magától, hogy szemembe nézhessen, kétségbeesetten kérlelve tekintetével, hogy mondjak valamit. Vagyis ez a mégiscsak a valóság, de vajon mennyi ideje állhatok már lesokkolódva? 
- É...Én... Én is szeretlek - dadogtam suttogásnak sem nevezhető, inkább cincogó hangon, tehetetlenül, őszinte mosoly jelent meg arcomon. Istenem, mióta vártam erre? De nem érdekelt, mert megérte. 
A mellkasom fel tudott volna robbanni a forróságtól, egyik szeméből másikba lesve, csak bámultam őt, mire különös módon beharapta alsó ajkát, kínosan, szomorkásan felkuncogva lehajtotta fejét, a könnycseppek még ott csillogtak a szempillái tövében, de már nem sírt. Felbátorodva, vakon a kezéért kutattam, ami teste mellett lógott, ujjainkat ezúttal én fontam össze, egy kisebb szorítást adva neki, mint valami biztatás, furcsa volt egy helyzetben ezt a szerepet játszani, sose voltam az a fajta, aki másokat pátyolgatott, hanem inkább én voltam rászorulva, de Harry kedvéért bármit megtennék. 
Még egy ölelést váltottunk, egy hosszút, amibe érzéseink végső cseppjeit sűrítettük, de ezt már ő kezdeményezte, majd szó nélkül, csak kezemet fogva hátat fordított az emlékeinek egy kis időre, már sötétedni kezdett és mi még meghívásosak voltunk egy helyre, de én hátra néztem még egy utolsó pillantásra vállam felett. A kis, szürkés kőre, a belevésett nevekre, a letépett rózsára, visszaemlékeztem a szavakra, amik elhangzottak, az érintéseinkre, mégis, a sok szomorúság mellett csak az maradt meg élesen, ahogy rekedt hangon a fülembe súgta szerelmi vallomását, mint a közös titkunkat, a vágyamat hosszú-hosszú ideje már. 
Így, mikor visszafordultam, lusta, letörölhetetlen mosollyal arcomon bújtam közelebb Harryhez, egy gyors imát még elmormolva magamban a szüleiért és azért, hogy mennyit segítettek azzal is, hogy csak meglátogattuk őket. Mert mindent egyenesbe hoztak. 


***
A maradék autóút az eddigi összesnél is csendesebb volt, ha ez lehetséges, Harry összeszedte magát lelkileg és mintha kicserélték volna, a rádióban szóló halk szám ritmusát dobolta a kormányon, persze az arcán látszott, a sötét foltokon szeme alatt, hogy sírt, de ez csak én tudtam volna megmondani, bárki más azt vágta volna rá, hogy csak sok ideje nem aludt. Azt hiszem, magamtól is rájöttem, hogy ami ott történt kettőnk között, az ott is marad, nem mintha bárkinek is elújságoltam volna ilyesmit, de az is lehet, hogy felhozni se hozhatom fel soha, hogy mi történt, neki se, túl sok gondolat mérgezte a fejemet, és mindegyik kérdés válaszért sipákolt. 
Komolyan gondolta a szeretleket? Vagyis, tényleg szeret? Ha ez eszembe jutott, nem tudtam segíteni magamon, rögtön mosolyognom kellett és legszívesebben körbetáncoltam volna a Földet, lehunyva a szemem, homlokomat a hideg ablaküvegnek döntöttem és csak újra, meg újra lejátszottam magamnak a hangját. Ez elűzte egy időre a rossz gondolatokat, sőt, mintha minden gondom is megoldódott volna, talán telhetetlennek tűnök, de hallani akartam megint, vajon, ha már egyszer kimondta, utána is nehéz lesz neki megtenni újra? Rá kell vennem, hogy még egyszer megtegye. 
Eléggé meglepődtem, amikor a kocsi lelassult és végül leparkolt egy ház előtt, ami nem is lett volna probléma, hisz a meglehetősen hatalmas és luxus ház ablakiból mindenféle fény áradt ki, de rajtunk kívül több autó nem állt a környéken, ami nem csak engem lepett meg, Harry szemöldöke is ugyanúgy a magasba ugrott, amikor körbenézett. De a megfelelő cím alatt voltunk, és a műszerfalra pillantva, a digitális óra szerint is csak pár perce múlt nyolc, kiszállt az autóból, szememmel követtem az alakját, ahogy körbesétálta az autó elejét, majd kinyitotta az én ajtómat is és segített kimászni, amikor talpam a biztos talajon állt, úgy is megbámultam az utcát, de semmi nem változott, rossz érzésem lett, hogy Niall talán valami mást tervezett, és nem egy bulit... Elindultam, a saját fejemet követve, hogy minél előbb megtudjuk, hol vannak mások és mi ez az egész, bár nem nagyon bántott volna, ha kiderült volna, hogy mégsem lesz semmi, meglepődve tántorodtam vissza, amiért egy kéz elkapta hátulról az alkaromat és magához rántott. Sűrűn pislogva hagytam magam, hogy hátam a kocsi oldalának legyen nyomva, kezeim lefagyva lógtak mellettem, amíg ő beférkőzött lábaim közé sajátjával és ujjai hajamba simultak fülem felett, félmosoly függött ajkain, miközben az enyémeket bámulta szempillái alatt.
- Mielőtt bemennénk... - kezdett bele a mondatba, de ahelyett, hogy szóban fejezte volna be, inkább megmutatta. Számra tapadva, tenyerében fogta arcomat, míg én belekapaszkodtam kabátjába a derekánál, hogy közelebb húzzam magamhoz, a sötét utcán csak két árny voltunk, alig láthatóak, mert két lámpa között voltunk pont, kihasználva, elidőztünk egymással, kísérletezve milyen hangot tudunk előcsalni a másikból. Felsóhajtva, a kocsinak döntöttem fejemet, félrehajtva, ajkai máris nyakamon játszadoztak, nedves csókjaitól és leheletétől bőrömön kirázott a hideg, de gyorsan emlékeztette magát, hogy nem mehet tovább, karjai vállam felett támaszkodtak az autó oldalának, ezzel körbezárva engem. Fejét lehajtotta, amitől csak kusza, göndör tincseivel tudtam szemezni, kezemet arcára simítottam és felemeltem, hogy láthassam tekintetét, megsimogattam hüvelykujjammal, majd egy mosollyal arcomon, lábujjhegyre emelkedtem pár másodpercre és adtam egy puszit szájára, mert azt hittem ez a mi búcsúnk az éjszakára.
Miután kocsikulcsán megnyomta a megfelelő gombot, zsebébe dugta és átkarolva a vállamat, húzni kezdett a kapu irányába, ami nyitva volt, vagyis vártak minket, de legalább is a vendégeket, csodálkozva bámészkodtam az elülső kert látványában, a fű rendezetten volt nyírva és díszkövek kacskaringós útja vezetett minket a terasz felé.
- Minek Niallnek ekkora ház? - csúszott ki a számon, ahogy fellépkedtünk a pár fokos lépcsőn, már nem sok választott el minket a bejárattól.
- Szereti a csillogást - vonta meg a vállát Harry, a következő pillanatban pedig, kopogás nélkül benyitott az ajtón, ami úgyszintén nyitva volt. Ha a külső nem nyűgözött volna le eléggé, a belső rész megtette, eltátott szájjal lépkedtem befelé, míg a mellettem álló elkiáltotta haverja nevét, valóban nem volt semmi parti hangulata a helyiségnek, gondoltam embereknek kéne zsongania és valami zenének szólnia, de egyik sem volt jelen.
Egyszerre torpantunk meg, amikor átsétáltunk majdnem az egész lakáson, bár úgy tűnt Harry tudja az utat, amiért a hatalmas hátsóudvar felé vezető üvegajtó kinyílt és egy izgatottan tenyerét dörzsölő, vigyorgó Niall jelent meg előttünk, orra hegye és fülei pirosak voltak a kinti hideg miatt, amiért csak egy szál pólóban ment ki.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte meg Harry, mielőtt köszönthetett volna minket a házigazda, keze közben lecsúszott rólam, amitől rosszul éreztem magam, de megértem, nem érhetünk egymáshoz a nap minden másodpercében.
- Csak kilencre jönnek - magyarázta meg röviden, úgy nézve ránk, mintha nekünk ezt tudnunk kellett volna. Rögtön nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, akkor mi mit keresünk itt ilyen hamar, de megkaptam a válaszomat anélkül is. - Azért hívtalak titeket nyolcra, hogy segítsetek.
- Te most csak viccelsz... - nézett rá Harry olyan kifejezéssel arcán, amitől nevetni tudtam volna, de abban a pillanatban nem ment, mert én is ledöbbentem. Ez kissé kihasználás és átverés, nem? Bár, én egy szót sem mertem szólni, sőt még ránézni Niallre is nehéz volt, mert éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, mintha ráülnének, amiért mellette megvan az esélye annak, hogy ma éjszaka tönkremegy az életem, mert elszólja magát. És az nem csak véletlen elszólás lenne, hanem félre húzná Harryt és beszámolna neki minden részlettel.
Alig húsz perccel később, egyedül ácsorogtam kint a kertben, körülöttem kék és fehér fényű égők voltak felaggatva a fákra, bokrokra és kerítésre, de ha az nem lett volna elég világítás, néhány mécses is égett az asztalokon, pont azok okozták a problémámat, mert a kezemben lévő, apró poharakkal felpakolt tálcát nem tudtam sehova sem tenni. Morgolódva forgolódtam, mindenhol alkohol és nasik voltak, a fenébe is, legszívesebben letettem volna a fűbe és bementem volna a meleg lakásba, le akartam ülni arra a kinézett kanapéra a nappaliban és megvárni ott a buli végét. Még mindig nem tudtam, hogy kik jönnek, kik lesznek a vendégek, mégis előkészítem az ő kényelmüket, hogy csak ki keljen nyújtani a kezüket és ott legyen az italuk, az ujjaim készültek ráfagyni az ezüst tálcára, amikor a semmiből kaptam egy segítő kezet hátulról.
- Segítek - suttogta Harry mély hangon a fülembe, majd egy tenyerén tartva a poharakat, amiket én csak két kézzel tudtam megfogni, gyorsan félretolt egy tálat az asztalon és így pont odafért. Mérgelődve néztem, hogy ez nekem nem jutott eszembe, de hamar elpárolgott ez az érzésem, amikor csípőmre simítva ujjait maga felé fordított, karjaimat nyaka köré fonva bámultam a szemeibe, így akartam maradni az életem hátra lévő részében. - Ezt megszívtuk - jegyezte meg, nem tudom rá milyen feladatot osztottak, de felnevettem és bólintottam, Niall jól belehúzott a csőbe. De amíg csendben marad, egy rossz szót sem szólok róla. Hagytam, hogy kezemért nyúljon a tarkójára, nagy markába fogta az ujjaimat, majd szájához emelve, pislogva néztem, ahogy csókot ad az ujjperceimre, ajka forró volt az én bőrömhöz képest. - Menjünk be, nehogy megfázz - kezdett el rögtön húzni az üvegajtó felé, én pedig meglepődve néztem hátra a vállam felett egy pillanatra.
- Végeztünk? - kérdeztem lelkesen, semmi erőm nem volt másik adag kaját vagy piát kihurcolni. Úgy éreztem, mintha rabszolga munkát végeznék ezzel és még csak fizetséget sem kaptam, bár később rájöttem, hogy ez nem így van, csak nem a házigazda fizette ki a munkámat, hanem Harry, és nem is pénzzel, hanem valami mással. Csak megvonta a vállát és azt motyogta a fülembe, hogy kit érdekel, majd befejezi magától, én meg felkuncogtam, követtem őt egészen az említett kanapéig odabent, a kellemes időjárásban, amiről álmodoztam, leült rá, majd jelzett kezével, hogy én az ölébe foglaljak helyett, vigyorogva ültem combjára elölről, az ülő részen térdelve.
Niall ki tudja hol lehetett, de amíg nem volt ott, mi kihasználtuk, más helyzetekhez képest, ezúttal én is úgy éreztem, hogy túl vagyok fűtve és többet akarok ártatlan csókoknál, pedig nem szabadott volna, alig egy órája még csak meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, akkor csak ölelni akartam, összefogni a darabjait, de talán pont ez volt az indoka. Megmutatta a titkát, az érzéseit és gyengeségét, cserébe pedig adni akartam neki, adni, adni és adni, amit csak akar, persze, tudom, nem ilyen formában lenne a megfelelő, de azt is tudtam, hogy ő mire vágyik, így nem volt más esélyem, ujjai a pulóver alá kalandoztak, én pedig kerestem a megfelelő pózt, ahogy ülhetek, ami néhány érdekes mozdulatot eredményezett, hozzá simult minden testrészem.
Hahó, Louis, nem otthon vagytok, ezt nem kéne. De hiába a figyelmeztetések, nem tudtam megállni, ajkaira tapadva, haját téptem tarkójánál, szájába sóhajtottam, mikor felhúzta a pulcsit és fenekemre simította a tenyerét, belemarkolva vigyorgott magának.
- Komolyan?! - hallottam meg hirtelen egy goromba hangot, ami arra kényszerített, hogy kinyissam szemeimet és elhajoljak Harrytől. Lángba borult arccal fordultam Niall felé, aki mérgesen vetett ránk még egy pillantást, az alattam ülőt nem úgy tűnt, hogy meghatotta, de engem rögtön furdalni kezdett a bűntudat, hogy ez már a második alkalom volt, hogy rajta kapott minket, és ezúttal a kanapéján. - Mindjárt itt vannak a vendégek!
Lesütött szemekkel, mozdultam, hogy lemásszak a talajra és szégyenemben elsüllyedjek, de két erős tenyér a csípőmön nem engedett, Harry hátra hajtva fejét a kanapéra, követte tekintetével Niallt, aki idegesnek tűnt, nem tudtam eldönteni, hogy miattunk vagy a buli zaklatta fel ennyire, a számat rágtam belülről feszülten.
- Nekem még el se mondtad, hogy kiket hívtál meg! - szólt utána az alattam kényelmesen terpeszkedő, mint aki kész egy teljesen normális beszélgetést elindítani, miközben én rajta ültem, lovagló pózban. Amivel semmi baj nem lenne, egy másik szituációban, de így kényelmetlenül éreztem magam, el akartam futni, én tökéletesen ráláttam Niallre, így az én szemembe bámult, amikor válaszolt, ami nem sokat segített, mert a pillantásával el lehetett volna pusztítani egy kisebb várost.
- Barátokat - vágta rá egyszerűen, Harry szemöldöke közt kis ránc jelent meg, talán végre neki is leesett, hogy haverjának valami baja van. Szívem félve dobbant egyet, amikor gúnyos mosoly jelent meg arcán, addig a konyha ajtajában állt, de közelebb sétált, eddig is engem nézett, de ezúttal éreztem, hogy a most következő mondat felém fog irányulni, ne, kérlek, még ne most tedd meg. - Bocsi, Louis, a te haverodat nem hívtam meg.
A vér kifutott a fejemből, összeszorult torokkal néztem vele farkas szemet, tudtam, hogy kire gondol, óvatosan ingatva a fejemet próbáltam jelezni felé, hogy amit csinál az nevetséges és nem is értem mi a baja, nem hiszem, hogy azért lenne ilyen, amiért rajta kapott minket csókolózni a nappalijában. Ennek valami más oka van.
- Milyen haver? - szólalt meg a köztünk, vagyis alattam lévő Harry, az én teintetemet keresve, szemöldöke a homloka közepén volt. Nagyot nyeltem, gyorsan kellett gondolkodnom, szemem sarkából láttam, ahogy Niall arcán még nagyobb mosoly terül szét, a győztesek mosolya, várta ő is, hogy vajon mit válaszolok és, ha nem tudok, akkor elrabolhatja a pillanatot és kihasználhatja ahhoz, hogy színt valljon, helyettem.
- A... Adam - vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott régi társaságom közül. - Kiderült, hogy ő és Niall már régóta ismerték egymást, ugye, Niall? - pillantottam fel rá, erősítést várva, tekintetembe a könyörgés minden formáját belesűrítve, mire végignézett rajtam, majd biccentett. Tudtam, hogy ennek itt még nincs vége, és nem is lesz, amíg ki nem derül, de húzni akartam, idő kellett, nem hagyhattam, hogy Harry kicsússzon az ujjaim közül egy apró hiba miatt, mint egy maroknyi homok, ki kellett találnom, hogyan fogom megoldani. De ez nem olyan könnyű, egy ilyen dolgot nem lehet úgy mondani, hogy kevésbé legyen fájdalmas, és beállítani se tudom úgy, hogy nem az én hibám, mert egy csókhoz két ember kell.
A kínos, ránk telepedett csendet a csengő zavarta meg, mire Niall hátra kapta a fejét az ajtó irányába, még egyszer felénk fordult, szemében láttam, hogy jobb lesz, ha szétrebbenünk, majd eltűnt, hogy beengedje az első vendégeket, én meg kiugrottam Harry öléből, kiengedve végre a sóhajt, amit percek óta bent tartottam.
És még csak el sem kezdődött hivatalosan a buli.