55. rész

Srácok, ilyen hatalmas késés után nem lepődnék meg, ha vasvillákkal és fáklyákkal jelennétek meg az ablakom alatt, a vicces az, hogy nem is tiltakoznék, mert én is haragszom saját magamra. Sikeresen hazaértem a szigetországból, csak pont, hogy olyan beteg lettem valami miatt, hogy egy ideig mozogni is alig bírtam, de most már egész elviselhető. (Nem találkoztam senki fontossal sem Londonban, de azt elmondhatom magamról, hogy egy időpontban voltam Harry Stylessal az Oxford Streeten, ez már valami.)
Bocsánaaaaaaaat.
Még egy részt mindenképp hozni akarok, mielőtt elmegyünk nyaralni, csak attól függ mennyire lesz kedves az öcsém és mikor adja oda a laptopot.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Végre szombat volt, hétvége, ami azt jelentette, hogy akkor ébredtem fel, amikor akartam, vagyis inkább akkor keltem ki az ágyból, amikor akartam, mert amúgy arra riadtam fel álmomból, hogy Harry maga alá gyűrt, fél testét rám pakolva szorított magához, ami nem is zavart volna, de hirtelen levegőt se kaptam. Végül valahogy sikerült kikecmeregnem alóla, de nem úgy tűnt, mint aki el akar engedni, pedig nem is volt magánál, mert még halkan horkolt, nem volt olyan pillanat, mikor minimum a kisujja hegye nem ért hozzám, az alváshoz felvett, elnyűtt pólóm felcsúszott, de tenyerével elrejtette csupasz derekamat. Felsóhajtva a tényre, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, csak bámultam magam elé kómásan a félhomályban, azt hittem azért van ilyen sötét, mert még kora reggel van, de kicsit megemelve a fejemet, döbbenten olvastam le az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra számlapjait, miszerint már elmúlt délelőtt tíz óra. Mitől fáradtam el ennyire? 

A hasam megkordult, a nyakam és vállam vonala meg valamiért kellemetlenül fájni kezdett, ezért nagy áldozatot kellett hoznom, felemelve szabad kezem, gyengéden megcirógattam Harry karját, ami bilincsként fonódott rám, mire feldünnyögött. 
- Ideje felkelni - motyogtam neki halványan mosolyogva, rekedt hangon, nyomott arcát fürkészve, de nem nyitotta ki a szemét. Gondoltam, ebből nem lesz semmi és nemigen értem el sikert, ezért nehézkesen kimásztam a takaró és ő alóla, az ágy szélére ülve, lelógattam a lábaimat és megdörzsöltem a még álommal teli szemeimet, azon kezdtem el agyalni, hogy mennyi minden vár még rám ma. El kell mennem egy buliba, emberek közé, meg persze alkohol közelébe, és ha ez nem lenne elég, a bulit Niall tartja, aki fogadok, hogy azóta azt tervezi, hogy hogyan áruljon be Harrynek, egyszerűen nem hagyhatom neki, nem lehet annyira gonosz, hogy tönkretegye a legjobb barátja boldogságát. Istenem, el se tudom képzelni mi történne, ha megtudná a mögöttem békésen, félmeztelenül fetrengő srác, egészen biztosan az ugyanúgy gondtalanul benne pihenő szörnyeteg kibújna a barlangjából, és nem sokat hagyna maga után... 
- Hé - morogta, egész arcával belesüppedve a párnába, így csak egy elfojtott hangot hallottam. A padlóra szegezett, ijedt tekintetemet a gondolataim miatt, felkaptam és félig hátra fordultam, azt észrevéve, hogy izmos, napcsókolta karját felém nyújtja vakon, próbálva megtalálni, de amikor nem ment neki, bosszúsan felemelte pár centire a fejét, hunyorogva keresve engem. Szám sarkában halvány, semmitmondó mosoly ült, még mindig szaporán verő szívvel a a ma esti, megpróbáltató kételyekre és kábán az alig pár percnyi kelés miatt, csak bámultam őt, enyhe imádattal szemeimben, kócos, lelapult haját addig akartam csavargatni, míg újra vissza nem kapja eredeti alakját, és addig puszilni a párnától ottmaradt, pár milliméteres halvány piros csíkokat arcán, míg már nyomuk sincs. Meglepődött hang szökött ki ajkaim közül, mikor végre elkapta a derekamat, le akart rántani maga mellé, vagy inkább maga alá, tudom, hogy neki nincs ínyére bármiféle házimunka, inkább egész nap aludna, majd ha megunná, piszkálna és ha elérte a célját, kezdené elölről durmolást, mint minden átlagos férfi, igen, meg vagyok én. - Hol marad a jó reggelt csókom? - kérdezte mély, rekedt hangon, hatalmas vigyort villantva felém, de egyik szemhéja még mindig félig csukva volt. Nagy, kelletlen sóhajt hallattam, ami amúgy csak tettetett volt, majd szememet forgatva, egész testemmel visszafordultam felé és megtámaszkodva a matracon teste mellett, felé hajoltam, nehezemre esett visszafogni a belül tűzijátékokkal ünnepelt érzéseimet, hogy nehogy az arcomon is megmutatkozzanak. Addigra már alig egy másodperc alatt a hátán feküdt, hogy jobb legyen a szög, azt hihette nem vettem észre, de nagy tenyerét óvatosan oldalamra simította, önelégülten mosolygott szemembe nézve, de mielőtt megkaphatta volna, amit akart, egyik kezemet felemelve, mutató- és hüvelykujjam közé vettem a kósza, göndör tincset, ami átívelte a homlokát, majd hátraseperve a többi közé, az ajkaira tapadtam. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy furfangos és bele fogok esni a csapdába, hirtelen körém csavarta szorosan mindkét karját és lerántott felsőtestére, döbbenetemben sikolyféle hagyta el a számat, elválva tőle, majd hangosan nevetni kezdtem azon milyen alattomos szemét alak, rácsapva csupasz mellkasára, próbáltam mérgesen ránézni.
- Engedj el! - parancsoltam, addig eljutottam, hogy sikerült felülnöm a csípőjére, megtámaszkodva hasa és mellkasa találkozásánál. Bár esélyem sem lett volna elmenekülni, mert ujjai birtoklóan markolták combom külső részét, észrevétlenül felsóhajtottam az agyamon átvillanó gondolatra, hogy alig pár ruhadarab választott el minket attól, hogy csináljunk valami reggeli mutatványt, de nem szabadott, nem lettem volna képes rá.
- Hm, szeretem, mikor irányítani próbálsz - búgta reggeli hangon, amitől a szőr is felállt a hátamon. Erősebben mart belém, arra kényszerítve, hogy lejjebb hajoljak hozzá, inkább a matracon támaszkodtam meg teste mellett, beharapott sötét rózsaszín ajkát bámultam, én akartam lenni az, aki fogai közé veszi és meghúzogatja.
- Harry, kezdenünk kell valamit magunkkal estig - ingattam a fejemet, majd úgy döntöttem, most magabiztos, erős leszek és lemászok róla. De ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a fejemben terveztem, mert abban a pillanatban, mikor felemeltem az egyik térdemet, kihasználta ingatag állapotomat és könnyedén maga alá gyűrt, elzárva a menekülőutat végtagjaival előlem.
- Van pár ötletem - vigyorgott nem túl sejtelmesen, a hülye is tudta volna mi jár a fejében. A levegő megakadt a torkomon, mikor váratlanul hozzám nyomta keményedő ágyékát, bár gőzöm sem volt, hogy mitől indulhatott be ennyire, a szívembe kellemetlen érzés szökött, hogy szegényt újra cserben kell hagynom, mi van, ha egy nap megunja, hogy ennyiszer ejtem ebben a témában és keres olyat, aki bármikor teljesítené a vágyait?
- T..Tudsz várni estig? - vettem arcát mindkét tenyerem közé, zöld tekintetét megkeresve. - Miután hazajöttünk Nialltól?
Persze, később rájöttem, hogy hülye döntés volt, mert ha a bulin fény derül a titokra, talán ez lehetett volna az utolsó alkalom, de ezt muszáj volt kivernem a fejemből, mert ha Niallnek van annyi szíve, akkor megkegyelmez rajtam és hagyja, hogy legalább én avassam be, ha muszáj megtenni. Harry arcán lágyabb mosoly jelent meg, szomorkás ugyan, de biztos nem hamis, amitől a megkönnyebbültség forrósága lepte el a mellkasomat, körém zárt börtöne máris lazább lett, ahogy készült felülni, hogy engedjen az utamra.
- Egy hónapig vártam rád az elején, egy napba nem fogok belehalni - tette hozzá felnevetve, amitől éreztem, hogy pír lepi el a fejemet, pedig nem olyan szándékúnak szánta.
A többi reggeli teendő már könnyebben ment, mint gondoltam volna, csak néha kaptam egy kicsi piszkálódást, mint például fenékbecsípést, mikor hamarabb végzett a fogmosással, majd nagyot vigyorogva nézett vissza rám a válla fölött, akkor azt kívántam, bárcsak neki menne az ajtófélfának, de sajnos ő túl figyelmes, hogy olyan bakikat kövessen el, mint én. A következő húzása a konyhában történt, amíg a gáz mögött álltam, észrevettem, hogy elég sokáig matat a hűtőben, majd amikor végre megtalálta a narancslevet, akkor is kezében szorongatta, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet addig, míg egy óvatlan pillanatban mögém nem lopakodott és bedugta jéghideg tenyerét a felsőm alá. Olyat ugrottam, hogy ha egy centivel magasabbra sikerül, lefejelem a plafont, de mikor a sokk után megperdültem a sarkamon, már nem volt a helységben, csak öblös, gonosz nevetését hallottam a nappali felől, mérgelődve csináltam tovább a hülye reggelijét a hülye amerikai palacsintákkal, aminek a hülye receptjét már fejből tudtam.
Visszasétálva a nappaliba, két megpakolt, hófehér porcelántányérral az ujjaim közt, egyet morogva a kezei közé nyomtam, mire felkuncogva megköszönte, de nem válaszoltam rá, csak levágtam magam a kanapéra mellé, az oldalához bújva, felhúztam a lábaimat törökülésbe és az ölembe raktam a kaját. Nem mintha valaha is tudnék rá igazán haragudni. Mielőtt hozzá kezdtem volna, szemem sarkából figyeltem, ahogy Harry felpakolja a lábát az alacsony üvegasztalra, közelebb dönti hozzám a fejét és kíváncsi tekintettel bámulja a bekapcsolt TV-t, ahol valami reggeli főzőműsör ment, hirtelen valamiért mosolyognom kellett az egész helyzeten. Nem akartam elcsépeltnek vagy nevetségesnek hangzani, de akkor úgy éreztem, mintha egy kicsi család lennénk, vagyis, mintha már sok ideje együtt lennénk és tudnám kívülről hány cukrot szeret a kávéjába vagy melyik műsör a kedvence, amikre valójában tudtam volna válaszolni, amitől csak még jobban vigyorogni kezdtem.
- Elfelejtettem megkérdezni, otthon volt anya csütörtökön vagy Will engedett be? - jutott eszembe a családos dologról, érdeklődve fordultam felé, felemelve egyik szemöldököm. Nem nézett rám, csak egy pillanatra, majd befejezte azt a falatot, ami a szájában volt, mielőtt megszólalt volna, amit értékeltem, mert volt már rá példa, hogy elővette a kevésbé diszkrét oldalát és teli szájjal magyarázott, összemorzsázva mindent.
- Anyukád engedett be - bólintott egyet megerősítve a tényt, de valami átsuhant az arcán, amiről nem tudtam volna megmondani mi, így nem is érdekelt. Sőt, arra sem számítottam, hogy folytatni fogja a témát, csak meg akartam törni a csendet, meglepődtem, mikor szomorkás mosollyal ajkain, felém fordult a TV képernyője helyett, hogy a szemembe nézhessen. - Hiányzol neki.
Lehajtottam a fejemet, különös, fájdalmas érzés lepte el a szívemet, szinte születésem óta én voltam az egyetlen ember az életében, aki mindig ott volt, ha valami baj történt vagy csak szeretetre volt szüksége, és most egyedül hagytam, lelkiismeret furdalásom volt miatta. Talán vissza kéne mennem hozzá?
- Beszélgettetek? - kérdeztem elcsodálkozva, hisz furcsa volt elképzelni miféle közös témát találhatott Harry és az anyám. Bólintott, hamis félmosollyal ajka szélén, a figyelme már megint a főző műsor folytatására szegeződött, de én nem hagytam ennyiben, érdekelt, hogy miről maradtam le és milyen lehetett a légkör kettejük között. - Miről?
- Rólad - vágta rá egyszerűen, semmi köntörfalazás, amitől éreztem, hogy zavarba estem, és fúrni kezdte az oldalamat a kíváncsiság. Nem hiszem, hogy olyan érdekes téma lennék, amit ki lehetne beszélni, de akkor sem fejezte be ennyivel a mondatot, láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, amiért összeszorítja a fogait, mielőtt újra megszólalt, halkan. - Meg a szüleimről.
A szívem a gyomromba süllyedt, sose gondolnék ilyenre, de legszívesebben fejbe csaptam volna anyát, hogy miért ilyen kíváncsiskodó természetű, én is tudtam jól, hogy egész életében, neki mindig mindent tudnia kellett, de akkor is vannak olyan dolgok, amikkel szemben tapintatosnak kell maradni, és ez is egy olyan dolog. Nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek az ő nevében is, de mielőtt valamiféle akadozó hang kijött volna onnan, belém fojtotta a szót, tenyerét is felém emelve, jelezve, hogy maradjak csendben.
- Ha sajnálkozni akarsz, akkor most szólj, mert elmegyek - először azt hittem ezt bántásnak szánta, de akkor észrevettem, hogy mosolyog, őszintén, kedvesen. Vagyis nem haragudott.
---
Miután órákig nyávogtam és könyörögtem, hogy ne menjünk sehova, végül rádöbbentem, hogy süket fülekre találtak szavaim, több okom is volt, de sajnos azokat nem mondhattam el neki, amik súlyosabbak voltak, azt mégsem adhattam be, hogy "Nem mehetünk, mert Niall mondani fog neked valamit, amiről nem szabad tudomást szerezned!". Így valamikor hat körül, erőt vettem magamon, de az is segített rajta, hogy rám parancsolt, szedjem össze a nagy seggem a kanapéról és kezdjek el készülni, mert ha miattam késünk, akkor nem áll jót magáért később este az ágyban. Nincs is nagy seggem.
Puffogva, előre dobált, lógatott végtagokkal mentem fel a lépcsőn a hálószobába a sporttáskámért, hogy keressek valami hordható ruhát a bulira, bár utána rájöttem, hogy amik abban a táskában vannak, mind olyan helyekre valóak, szóval csak ki kellett választanom egyet. Azt a fekete, feszülős nadrágot vettem fel, amit a legelső közös bulinkra is, meg egy ujjatlan, fehér felsőt, gondoltam, ha bent leszek, akkor abban nem fogok fázni, ha meg kint, a kabát tökéletes hozzá. Egészen megelégedve magammal, és azzal, milyen hamar elkészültem, büszkén fordultam még párat a tükör előtt megnézve magam minden szögből, hátha valahol van valami bökkenő, de nem volt, ujjaimmal átfésülve a hajamat, hogy minden tincs a bal irányba álljon, kész is voltam.
Értetlenül, felemelt szemöldökkel sétáltam vissza a földszintre, amiért nem láttam Harryt a kanapén, de pont abban a pillanatban lépett ki a konyhából, kezében egy pohárral, kettő másodperc alatt végigfuttatta a szemét rajtam tetőtől talpig, de ezúttal elmaradt a szokásos reakció és ajakharapás.
- Nem - csak ennyit mondott, amitől megilletődve bámultam rá kérdőn, hogy mi ez az elutasítás.
- Mi? - nyögtem, mert nem úgy tűnt, mint aki meg is fogja magyarázni a hirtelen kitörését. Jó volt a ruha, amiben voltam, vagyis életemben először magabiztosságot éreztem, hogy így megjelenhetek mellette és végre konkurenciát jelenthetek mások szemében, a hajammal sem volt gond, ha útközben a sietős lerohanástól nem kócolódott össze, egyszerűen nem értettem mi a probléma.
- Így nem jössz sehova, öltözz fel normálisan - bökte mutató ujját nadrágomra és felsőmre fapofával, azt hittem leesik az állam.
- Miért? Mi a baj ezzel? - olyan érzés fogott el, mintha elutasítottak volna. Hogy bebizonyítsam neki, igenis jó, még meg is pördültem előtte, megmutatva neki a gyengéjét, de amikor újra szembenéztem vele, még mindig érzelemmentesen fürkészett engem.
- Az a bajom, hogy lesz ott néhány srác, akik biztosan bepróbálkoznának nálad, ha így jönnél. - morogta, keresztbe téve a kezét mellkasa előtt makacsul, mire nagyokat pislogva meredtem rá. Szóval ez a probléma? Lesz pár, ezek szerint meleg fiú a bulin, és fél, hogy bármelyik akarna tőlem valamit? Miért nem fogja fel, hogy tőlem aztán 100 pasit felkínálhatnának, de nekem csak ő kéne? Én éreztem magam rosszul, az ő bizonytalansága miatt.
- Ne csináld már... - sütöttem le a szemem suttogva. Ha belegondolunk, valójában az ő hibája, hogy ilyen ruhákban akarok menni, mert nem hozott nekem mást otthonról, lehetett volna okos és bepakolhatta volna a kötött pulcsijaimat és most nem lenne probléma. Égett az arcom, amiért ilyen hűtlennek tart, de lassan rájöttem, szívem nagyobbat dobbant, hogy valójában csak fél az elveszítéstől, vagy attól, hogy valaki más megfordulna utánam, bár ki merne megtenni ilyesmit, ha ő mellettem van?
- Louis, ha még iszol is, a végén hagyod valamelyiknek, hogy félrehúzzon, amíg nem figyelek - vonta meg a vállát egy kicsit epésen, próbálva megkeresni a tekintetemet, mire tudtam, hogy melyik emlék járhat a fejében. Amitől csak még jobban szorított a mellkasom, már a nevére sem akartam gondolni, nem akartam emlékezni arra, hogy saját magamtól ültem az ölébe, hagyva, hogy a derekamat fogdossa.
- Már bocsánatot kértem azért... - motyogtam, félve felnézve szemébe, de semmit sem találtam zöld íriszeiben. Csak kétséget, félelmet aziránt, hogy mi történhet ma este, ha egy pillanatig elveszítjük egymást, hisz mindig így kezdődik a probléma, mintha lenne egy apró burok körülöttünk, ha együtt vagyunk, amibe beszökik a rémes külvilág, ha elsétálunk egymástól.
- És én meg is bocsátottam, de nem szeretném senki arcát betörni ma este - válaszolta komolyan, én pedig tudtam, hogy képes lenne meg is tenni. Beállt a csend, én az elhangzott párbeszéden kattogtam és azon, hogy vajon mivel nyerhetném vissza a bizalmát, de akkor eszembe jutott, hogy még csak nem is tud a csütörtöki estéről, minek beszélünk mi itt bizalomról, ő pedig türelmesen várta, hogy sarkon forduljak és tényleg elmenjek átöltözni.
De nem tettem meg, neki meg elfogyott a türelme, mert emberből van, és egy várj-t dünnyögve az előszobába ment, nagy szemekkel néztem, ahogy kezei közt egy fekete pulóverrel tér vissza, elém lépve, utasított, hogy emeljem fel a karjaimat, magamban mérgelődve hagytam, hogy rám adja az én méretemnél sokkal nagyobb, vastag anyagot. Mikor kidugtam a kócos fejem a nyakán, rányújtottam a nyelvemet, de ő csak büszkén, halványan mosolygott saját maga miatt, majd lehajolva kaptam egy rövid puszit a homlokomra, amire nem számítottam, hisz nem illett bele a pillanatba, mégis jól esett.
- Ha nem veszed le magadról, jöhetsz így - utasította nevetségesen, mire a szememet forgattam. Most azért nem mehettem úgy, mert a karjaim csupaszok maradtak? De amint megragadta még gyorsan a pulcsi alját és lehúzogatta, amennyire tudta, megértettem melyik részemet akarta takarni, hitetlenül sóhajtva elfogadtam, hogy eszkimóként megyek egy buliba. Mi lett volna, ha medencés bulira megyünk, nem engedett volna be a vízbe, vagy maximum öt réteg ruhában? - Menjünk - vigyorodott el Harry, a hátam mögé nyúlva, rácsapva a fenekemre, amit alig éreztem meg, mint valami búcsú ajándék saját magának ma estére. Ezt azért még meg kéne beszélnünk, mert nem tudom érintkezhetek-e vele úgy, vagy csak barátként kell viselkednem.
Sietősen még a kabátomat is magamra kaptam, amitől már teljes volt a túlélem-az-apokalipszist szerkóm, bezzeg ő pofátlanul jól nézett ki a sötétkék, szinte már fekete farmerba bújtatott formás lábaival, felsőtestére és izmaira feszült világosszürke felsőben, meg a hosszú kabátjában, végül mégsem jelentettem túl sok konkurenciát. De mintha csak a gondolataimban olvasott volna, rögtön a kezemért nyúlt, még akkor is ha csak öt méterre volt tőlünk a kocsija, a földet bámulva talpam alatt, mosolyogtam a semmin, majd hagytam, hogy kinyissa nekem az ajtót, és beszálltam a már kiérdemelt helyemre, mint valami trónra.
Csend honolt a jármű belsőterében, nem olyan, mint feszült, összeveszett hangulatokban, hanem kellemes csend, mert nem volt semmi, amit mondhattam volna, plusz szerintem ő is a forgalomra akart figyelni, és ez így teljesen rendben volt, unottan bámultam az utakat szegélyező, másodpercenként elsuhanó közvilágítás lámpáit, amiket már felkapcsoltak, pedig még világos volt. Szombat révén, az emberek, a mi generációnk, estefelé éledezett, a kisebb-nagyobb társaságokat is megnéztem magamnak, akik szórakozóhelyek vagy kocsmák bejáratánál ácsorogtak felhőtlenül nevetgélve, pohárral vagy üveggel a kezükben. Talán nekünk is ezt kéne csinálnunk minden hétvégén, ahelyett, hogy otthon fekszünk a kanapén, egymáson, és mindenféle talk show-kat nézünk, miközben én sunyin inkább csak azt élvezem, ahogy mély, dörmögős hangon felnevet a vicceken, és amiért többnyire a fejem a mellkasán van, páholyból hallgathatom. Nem tudom, én semmiért nem cserélném fel ezeket a pillanatokat, főleg nem olyanokért cserébe, amikre nem is emlékszem az alkohol fogyasztás miatt.
- Mielőtt Niallhoz mennénk, elviszlek valahova máshova, oké? - fordult hirtelen felém, egy sejtelmes félmosollyal, ami semmit sem árult el. Tudatlanul bólintottam, hisz bíztam benne, inkább csak a kíváncsiságomat keltette fel, mert halvány ötletem sem volt hova megyünk, felemelt szemöldökkel, figyelmesebben fordultam vissza az ablakhoz, hogy felismerhessem merre vagyunk a városon belül, de semmi olyan helyet nem ismertem azon a környéken, ahova mehetnénk. Egy nagyon kicsi, aranyos hangulatú étterem volt erre, de valahogy éreztem, hogy nem oda tartunk, ami be is igazolódott, mikor elhajtottunk mellette lassítás nélkül, hümmögve jöttem rá, hogy talán ezért kellett sietnünk, nem is azért, mert elkésünk a buliról.
Szemem sarkából láttam, hogy Harry ujjai erősebben markolják a kormányt, odafordulva gondolkodva néztem az elfehéredett ujjperceit és ereit, lehet ez azt jelenti közeledünk a célponthoz, nem akartam felstrapálni magam vagy ilyesmi, de a szívem akkor is gyorsabb tempóban ugrált a mellkasomban a tudatlanság miatt. Volt már ilyen helyzetre pár példa, hogy én nem tudtam merre megyünk, és sosem preferáltam, jobb szeretem, ha nekem is van sejtésem hova akarnak elhurcolni.
A szemöldököm összefutott, mikor az autó lassulni kezdett, majd befordult a földes útra és leállította a motort, miután megállt, ami azt jelentette megjöttünk, de nem értettem mit keresünk mi itt, hosszú, halk sóhaj hagyta el az ajkait, a kilincsért nyúlva kimászott a kocsiból, hogy átsétálhasson az én oldalamra és engem is kiengedjen. Közben tanácstalanul ücsörögtem magam elé bámulva, az emberek nem ilyen helyre viszik a párjukat randira, főleg nem szürkületkor, temérdeknyi horror film suhant végig az agyamon, baltás gyilkosokkal és vámpírokkal, addig, amíg ki nem nyitotta az ajtót mellettem, amire összerezzentem, a kezét nyújtotta felém, hogy kihúzhasson.
És, abban a pillanatban, amikor megpillantottam szomorúságtól csillogó szemeit és hamisan felfelé görbülő fél ajkát, csak hogy biztatást küldjön felém, hogy semmi baj nem fog történni, megértettem miért vagyunk itt, mármint inkább csak erős sejtés vágott arcon, az addig hevesen verő szívem a gyomromba süllyedt, miközben mögé pillantottam, a homályba.

54. rész

Halihó!:) Előre szólok, most több dolgot is szeretnék leírni.
Először is, a helyzet az, hogy jövőhéten, vagyis július 12.-től 18.-ig, Londonban leszek, ami azt jelenti, hogy elég sok ideig nem lesz új rész. Sajnálom. De amint hazaérek, rögtön dolgozni kezdek rajta. 
Másrészt, köszönetet szeretnék mondani, ugyanis összejött a 100 rendszeres olvasó és a +90000 megtekintés, sikítok. Lehetetlen, hogy ez az én blogomra jött össze, jézusom.
Utoljára pedig, egy szívességet szeretnék kérni. Csak egy pici népszámlálás, hogy mennyien vagytok aktívak.:D Szóval, kaptok több, mint egy hetet, arra, hogy vagy pipáljatok vagy írjatok valamit kommentben, elég nekem egy pont is, csak kíváncsi vagyok hányan vagyunk. Az is jó, ha leírjátok, ki szemszögéből szeretnétek olvasni a közelgő +18 részt. Ha megtennétek, nagyon hálás lennék.:)
Köszönöm és jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Harry, milyen ruhák ezek?! - támadtam neki idegbetegen, miután hosszú percekig szörnyülködtem a sporttáskám felett a tartalma miatt. Így is túl későn keltem fel, alig volt időm, ő pedig ásítozva henyélt az ágyban, karjait a tarkója mögé lendítve követett a szemével, miközben vészesen trappolva közelítettem felé, majd amikor nem számított rá, és mellé értem, direkt úgy ültem le, hogy beletérdeljek a gyomrába. Összegörnyedve, felnyögött, de nem foglalkoztam vele, az addig alkaromon hurcolt, nehéz táskát is levágtam az oldalára, belenyúlva, a kezem ügyébe kerülő ruhadarabokba belemarkoltam és felemeltem annyira magasra, hogy ő is lássa őket, és tudhassa, hogy miről beszélek. Értetlenül ráncolta a homlokát, kezével ellökve, hogy ne nyomjam ki a szuszt belőle, de ujjait rögtön utána gyorsan a csupasz combomra simította, cirógatott, életemben először sikerült elnyomnom a pírt a tudatra, hogy mindketten egy alsónadrágban vagyunk és nagyon úgy tűnt, hogy készül az ölébe húzni, ha megtalálta a megfelelő alkalmat. De nem fogom hagyni magam, az biztos - döntöttem el magamban magabiztosan. 
- Mi a baj velük? - kérdezte ártatlanul, de egy pillantást se fecsérelt a ruhákra, végig az arcomat bámulta, azzal kísérletezve, hogy vált-e ki belőlem valamit, ha közelebb csúsztatja a tenyerét az alsóm széléhez. Kívülről nem mutattam semmi hatást a közelségére, ezért egyre feljebb haladt, rájöttem, hogy jobb, ha másodpercek alatt lezavarom ezt a beszélgetést és még talán el tudok menekülni. 
- Ezeket a szekrényem hátuljából szedted, ott azok vannak, amiket már nem hordok - ingattam a fejemet, bár tudtam a szívem mélyén, hogy ez lényegében az én hibám, mert el kellett volna mondanom neki. Volt még egy vadabb korszakom, igazi hardcore voltam, de persze csak ironikusan, még azt hiszem a gimi utolsó éve felé, amikor szűk farmereket hordtam, ujjatlan felsőkkel, de csak azért, mert akkor kezdett foglalkoztatni a csábítás fogalma és az, hogy mivel kell egy pasi figyelmét felkelteni. Nem sikerült, de a ruhákat attól még megtartottam, akkor is, ha nevetségesek. 
- Olyanokat hoztam, amikben szerintem dögös lennél. - jelent meg egy huncut mosoly az arcán, keze egy másodperc töredék része alatt változtatott helyt, átsimítva a fenekemre, próbált közelebb húzni magához. Annyira belemerültem a meztelen felsőtestének, kócos, elaludt hajának és tompa fényű, zöld szemének triójába, hogy teljesen elfelejtettem, én az előbb még rohantam, mert nekem dolgoznom is kellett még ma és nem mehetek alsónadrágban, éhgyomorral. 
- Hol vannak a kötött pulcsijaim? - nyöszörögtem, lehajtva fejem, a kezeim közt maradt felsőket fürkészve, amik sehogy sem voltak jók. Semmire sem vágytam jobban annál azon a reggelen, mint hogy csak belebújjak az egyik hatalmas pulóverembe, és egész nap ne keljen azzal foglalkoznom, hogy jól áll-e rajtam, mert az bárhogy jó, plusz abban fázni se szoktam. 
- Louis, azt nagymamák hordanak - dünnyögte Harry az orra alatt, talán csak saját magának akarta megjegyezni, de meghallottam. Felkapva a fejem, döbbenten, elnyílt ajkakkal meredtem rá, mint aki fejéhez élete legsértőbb beszólását vágták, felháborodva szorítottam ökölbe a markomat és vágtam bele a vállába, de szerintem csak az én ujjaim törtek el, mély, öblös hangján felnevetett, amitől én is megrázkódtam a felsőtestével együtt, mert már félig az ölében voltam. - Jó, jó, bocsáss meg. - kuncogta, és már tényleg nem bírta tovább, egyik kezét szabaddá téve, ellökte a köztünk heverő sporttáskát az ágy másik felére, majd belemarva derekamba, kényszerített, hogy lehajoljak hozzá. Arcom alig pár centire volt az övétől, smucig módon vigyorgott, egyik szememből a másikba lesve, a mellkasom készült szétrobbanni, valamiért sokkal rohamosabb tempóban szökött a vér a fejembe, mint átlagosan, talán azért, mert már nagyon régen voltunk ennyire közel egymáshoz. - Csak utálom, ha eltakarod a tested előlem azokba a szarokba - suttogta, megkoronázva az egész, játékos vitánkat, amitől görcsbe rándult a gyomrom és ezúttal eltekintettem a tény felett, hogy ezért a mondatért nem kapna Kazinczy-díjat. 
Egyik tenyerét elemelve a csípőmről, az arcomra simította, majd oldalról beletúrt a hajamba, és végül tarkómnál megállva, lehúzott annyira, hogy ajkaink pont összeérjenek. Akkor ért villámcsapásként a felismerés, az emlék, az előző este, egyszerre minden, nem is értettem hogy nem juthatott eddig eszembe, hogy nem éreztem már rögtön felkelés után azt a keserű, fojtogató érzést a torkomban, és a lelkiismeret furdalás hasogató fájdalmát. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha, egy szót nem fogok mondani neki a tegnapi éjszakáról, úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna és talán akkor lassacskán ő is elfelejti, homály fogja fedni azt az októberi napot, a parkot, az árnyakat. Ha túl tudom tenni magam rajta, akkor sikerülni fog.  
Lassan, még mielőtt keze belemerülhetett volna a testem vonalaiba, a mellkasára tettem a tenyerem és eltoltam magamtól, majd szó nélkül felültem, a táskámért nyúlva, hogy folytassam a készülődést, vagyis ezt beszéltem be magamnak, de valójában leplezni akartam valamivel a hirtelen rám törő undort saját magamtól. Nem szólt utánam, amit csodáltam, hisz azt hittem megkérdezi, mi a bajom, vagy, hogy már megint miért utasítottam el, kisétálva az ajtón, éreztem a tekintetét a csupasz hátamon, a fürdőbe vettem az irányt, majd a mosógép tetejére rádobva a sporttáskámat, újra derékig beletúrtam, hogy valami kevésbé szűket találjak, amit felvehetek. 
Sikerült is, de az összhatással nem voltam megelégedve, nagy levegőt véve, eldöntöttem, hogy nem érdekel, plusz időm sem volt tovább vacillálni, az ujjaimat bevizezve lelapítottam az alvástól felfelé meredező tincseimet, majd fogat mostam, persze az itteni fogkefémmel, ami már teljes jogúan az én tulajdonom volt. Kisétálva, csak az lebegett a szemem előtt, hogy végre kész vagyok, de a fekete, V kivágású felsőm már tapadt a hátamra, a szobába lépve, döbbenten figyeltem Harryt, aki az ágy szélén ülve, ráérősen és komótosan öltözködött, elszórakozva a farmerja szárával, mert csak nehézkesen tudta beledugni a lábfejét. Nem is csodálom, olyan szűk nadrágban még levegőt venni is harci feladat lehet. 
Csípőre téve a kezem, türelmetlenül pillantottam le rá, mire észrevette, hogy ott vagyok, alsó ajkát beharapva rögtön, a szemét legeltette rajtam le-fel, a szokásos helyeken elidőzve, fellökve magát a matracra tenyerelve, a szívem is nagyobbat dobbant, félmosollyal arcán, élvezte a figyelmemet, ami a még mindig csupasz mellkasára tapadt. Légzészavart okozott, ahogy kecsesen elballagott a szekrényéig, de próbáltam leplezni, hogy bármit is kiváltott belőlem, még mindig idegesen várakoztam a küszöbön ácsorogva, miközben őt bámultam, egy tiszta, sötétkék felsőt kirángatva a polcról, magára kapta a különleges, egyedi módján, majd úgy sétált oda hozzám, hogy összerázta kicsit előre hajolva a haját, aztán hátrasimította az egészet. És kész volt. Eltátott szájjal meredtem rá, ez totálisan nem fair, hogy neki elég kettő perc és indulhat is, arról nem is beszélve, hogy még akkor sem lenne gond, ha úgy menne ki az utcára, ahogy kikel az ágyból. 
- Mehetünk? - kérdezte, tenyerét derekamra simítva, az én kezem felé, majd finom célzásként maga felé húzott. Megköszörülve a torkomat, bólintottam és kibújtam érintése alól, mielőtt magához bilincselhetett volna, de azt akkor sem úszhattam meg, hogy rácsapjon a fenekemre, mikor a lépcső felé fordultam, csak a szememet forgatva vigyorogtam, lesietve a fokokon. Egész jól ment addig a semmi-sem-történt-tegnap project. 
Belebújtam a cipőmbe és kabátomba, amit ezúttal sem kellett összehúznom, mert az idő megint csak javult és kellemes volt, másrészt pedig újra élvezhettem a kiváltságomat, miszerint kocsival hurcolnak. Teljesen nem menekülhettem, mert még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, az életbe, emberek közé, elkapta a karomat és a fejem felé lendítve, kényszerített, hogy megpördüljek előtte, értetlenül, vörös fejjel pislogtam az arcát kémlelve, hogy ezt miért csinálta.
- Tényleg dögös vagy benne - vigyorodott el, büszkén saját maga miatt, mire rájöttem, hogy a ruhámat nézte meg. Zavartan megvontam a vállamat, majd átszökve a teste és fal között lévő résen, megragadtam a kilincset, magabiztosan lépkedve a kapu felé vezető járdán, de persze párszor hátrapillantottam, hogy biztos legyek benne, jön-e utánam. 
A nap sütött, már kora reggel is, de csípős szél fújt, ami miatt láthattam Harryt napszemüveg-sapka duóban, és hogy őszinte legyek, pár pillanatra meg kellett állnom, hogy megbámuljam, miközben körbenéz, zsebre dugott kézzel, megfeszült állkapoccsal, majd kinyitja nekem az ajtót, és amikor rám pillant, szemüvege mögött nevetőráncai nőnek, halvány mosollyal a száján. Én meg enyhe szívrohammal ültem be az anyósülésre, azt ismételgetve magamban, hogy semmi sem történt tegnap, szeretem Harryt, nem szabad megtudnia. 
- Még mindig azt mondom, hogy nem kell miattam felkelned reggelente és elvinni innen 700 méterre. - könyököltem rá a kéztartóra, kicsit epésen megjegyezve a tényt, ami tényleg fejfájást okozott nekem. Beült mellém, ránccal a szemöldöke közt bámulva felém, először nem értettem miért csinálja ezt, de aztán leesett, feladóan sóhajtva a biztonsági övért nyúltam és bekapcsoltam, mire végre megmozdult, kulcsát a gyújtásba rakva indította be a motort, már kedvesebb arcmimikával. 
- A tegnapi után még a kávézóban se merlek otthagyni, még Niall felügyelete mellett sem - dünnyögte, lehordva engem, mire rögtön csendben maradtam, zavartan belesüllyedve a kárpitülésbe, hangosabban ismételgettem magamban azt a három mondatfoszlányt. 
A város elsuhant mellettem, egyetlen egy színkavalkádba sűrűsödve, a szélvédőn kibámulva, csak hallgattam a némaságot, ami közénk telepedett, amit pár perc múlva azzal akart oldani, hogy előre nyúlva, benyomta a rádiót, halkan ment egy rock ballada. Felkaptam a fejem, mikor az énekes mellé még valaki társult, de csak halkan dünnyögve, mégis talán a leggyönyörűbb hang volt, amit valaha hallottam, Harry felé fordulva, döbbenten figyeltem sötét rózsaszín ajkait, ahogy mozognak, énekhangot kreálva, teljesen le voltam nyűgözve. De aztán észrevette, hogy figyelem, idegesen köhintett egyet, majd mozgolódva az ülésében, nem szólalt meg többször, a forgalmat bámulta, egyik kezét arcához emelve, a száját piszkálta, mint aki zavarban van. Még sosem láttam őt valami miatt bizonytalannak vagy szégyenlősnek, szóval nem tudtam az milyen.
Pár perc után, leparkolt a szokásos helyére, amit már lassan a törzshelyének hívhattam, mert mindig ugyanoda állt, mintha az a négy méteres terület az ő nevét viselné, automatikusan elmosolyodtam, mikor körbesétálva a járművet, kinyitotta nekem az ajtót, majd kezét nyújtva, segített lelépni a földre, ugyanis eléggé magasan volt az autó alja. Megnyomva a kocsikulcs megfelelő gombját, pityegtetett rajta kettőt, majd karjával átfonva a két vállamat, húzni kezdett a kávézó felé, persze előbb körbenézve az úton, bár nem nagyon volt forgalom, ezért sem éreztem rosszul magam, hogy annyira közel merészkedik hozzám az utcán. Nem mintha zavarna, még mindig őt féltem.
Mivel Niall még nem volt ott, ami számomra furcsának számított, elő kellett szednem a táskám legmélyéről a kulcscsomómat, majd kinyitva az ajtót, besétáltam a saját, zöld színben úszó, rács nélküli börtöncellámba, nagyot sóhajtva lépkedtem hátrafelé, az öltöző irányába, mert tudtam, hogy Harry képes magát addig elfoglalni. Elvégeztem a szokásosat, bedobtam a szekrénybe a cuccaimat, a kabátomat felakasztottam a fogasra, majd úgy sétáltam vissza, hogy közben a köntössel szerencsétlenkedtem, valamiért nem sikerült normálisra bekötni, vagy laza lett, vagy szoros.
- Bekötöd, kérlek? - álltam a pultra támaszkodó Harry mellé háttal, hogy értse mire céloztam, legszívesebben fel se vettem volna. Éreztem ujjait ügyködni a gerincem aljánál, alig pár másodperc alatt tökéletes masnit csinált rá, de nem hagyott tovább tenni a dolgomat, rögtön elkapta nagy tenyere a derekamat és közelebb húzott, ajkait nyakamra nyomva hátulról, remegve kifújva a levegőt, hátra hajtottam a fejemet a vállára, hogy jobban hozzáférjen. Ha már úgysem fog elengedni, legalább kiélvezem. Persze, a fojtogató bűntudatot nem voltam képes teljesen legyőzni, de elnyomtam, arra gondolva, hogy most már minden rendben van és az ő ölelő karjai közt vagyok, nem máséban.
Kezét előrébb simítva, benyúlt a felsőm alá és bejárta úgy is a csípőmet, hasamat, szólni akartam, hogy ennyire nem kéne, mert a munkahelyemen vagyunk, de akkor előrébb nyomta magát, amitől az ágyéka a fenekemhez dörgölődött, lehetetlen, hogy kora reggel is ennyire be legyen indulva. Levegőért kapva, a mellkasom készült szétrobbanni, mikor foga súrolta a bőrömet, szép leszek egy hatalmas vörös folttal a nyakam hajlatában, mikor még egy pulóverem sincs, amivel eltakarhatnám, de egyszerűen nem volt szívem szólni. Akkor rebbentünk szét, mikor az ajtó feletti halk csengő megszólalt, vagyis én próbáltam elugrani Harrytől, de már késő volt, mert az érkező személy mindent látott, aki szerencsére ismerős volt, Istenem, abba bele se gondoltam, hogy mi lett volna, ha egy vendég téved be.
- Wow, srácok - tört ki Niallből a hirtelen sokk, lefagyva állt az ajtónál, és úgy nézett ki, mint aki szívesen kihagyta volna ezt a pillanatot az életéből. Zavartan, szerintem pipacspirosra pirulva szegeztem a pultra a tekintetemet, egészen távolra lépve a tettestől, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, a szemem sarkából figyeltem Harryt, aki meg köhintve megtörölte a száját a kézfeje külső részével, majd a kezébe kapott egy üvegpoharat és azt tanulmányozta, büszkén vigyorogva. A szívem hevesebben vert a bordáim közt, mint valaha, féltem, hogy a végén elájulok, nem emlékszem olyan pillanatra eddig, amikor valaki rajta kapott volna minket, miközben bármit is csináltunk.
- Máskor legyél elővigyázatos, ha nem akarsz faszt látni - nevetett fel Harry, Niall meg lesajnálóan nézett rá, de nem bírta sokáig, belőle is kitört a röhögés. Én meg alsó ajkamat beszívva ácsorogtam kínosan, bele se akartam gondolni, hogy milyen lenne, ha akkor zavarnának meg minket, amikor már azt csináljuk, elsomfordálva a Zárva tábláig, megfordítottam, amíg ők ketten lepacsiztak és elkezdtek valamiről beszélgetni, ami engem nem érintett. Vagyis, hallottam egy nevet, egy srác nevét, akiről szerintem szólhatott a csevej, de nem volt ismerős, ezért úgy döntöttem, inkább el kezdek dolgozni, azzal is igyekezve, minél előbb kiűzni magamból a kellemetlen emléket, hogy Niallnek látnia kellett minket úgy, biztos nem vágyott rá.
Teltek a percek, Harry pedig nem nagyon akart elmenni, ami nem zavart, csak lefoglalta a munkatársamat, akinek az lett volna a feladata, hogy segítsen, de így nem nagyon ment, ezért az összes vendéget én szolgáltam ki és utána a poharakat is nekem kellett elmosnom gyorsan, ők meg nyugodtan elbeszélgettek a pultra támaszkodva. Néha hangosan felröhögtek, ami miatt felkaptam a fejemet és kíváncsian figyeltem őket, de csendben folytatták tovább, egy kicsit mérges lettem, mármint ha már egyszer itt marad, nem velem kéne foglalkoznia? Bár, én ott vagyok neki otthon, a házban, de akkor is rosszul esett.
De aztán olyan történt, amire sose számítottam volna, éppen az egyik asztal mellett álltam, a jegyzetfüzetbe felfirkantva a rendelést, olyan öten vagy hatan lehettek a kávézóban, ami kevésnek számít, mégis számomra akkor sok volt, döbbenten fordultam a hangos társaság, vagyis a két fő felé, mikor meghallottam egy mély hangot, azt kiáltva felém, hogy "Gyere ide, édes.". A torkom összeszorult, idegesen néztem körbe, de nem úgy tűnt, mintha a vendégek közül bárki különösebben felfigyelt volna, lehajtott fejjel caplattam oda a pulthoz, megállva Harry mellett, kérdőn néztem fel rá, hogy miért hívott ide, még mindig zavart, hogy lehet mindenki minket bámul.
- Megyek, fél négykor itt vagyok érted - mosolygott, majd felemelve a karját, a nyakam köré fonta, mire azt hittem meg akar ölelni, vagy a mellkasához húzni, ami már amúgy is kínos lett volna, de nem ez történt. Lehajolva, összenyomta az ajkainkat, mire döbbenten kipattantak a szemeim, a tenyerem automatikusan simult a mellkasára, hogy eltoljam, de nem hagyta, normálisan befejezte a csókot, kiélvezte minden pillanatát, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy miket suttoghattak össze a hátunk mögött. Mikor végzett, még egy puszit nyomott a számra, majd rám kacsintva, oldalra nyúlt a napszemüvegéért és fejére téve, megfordult, magabiztos léptekkel sétált ki az ajtón, egy kész háborút hagyva maga után, vagyis bennem biztos, hogy minimum a III. Világ Háború lezajlódott pár másodpercbe sűrítve, szívritmuszavart okozott ez az egész helyzet. És akkor még nem is tudtam mi vár rám, ha megfordulok, de nem is akartam megtudni, ezért inkább Niall felé néztem, aki csak hatalmasat vigyorgott, de nem értettem miért, mikor az előbb még kész sokkban volt, amiért látott minket egy intimebb pillanatban, nagy levegőt vége, lassan, remegve kifújtam.
Végül, pedig halványan, de őszintén elmosolyodtam magam elé révedve, mert... megcsókolt. Emberek előtt, nem foglalkozva azzal, hogy mit gondolnak majd róla, ilyen pillanatokban éreztem azt, hogy nagyobbat dobban a szívem és talán most szerettem bele igazán, visszavonhatatlanul.
De aztán muszáj voltam visszatérni a földre, zavartan somfordáltam a pult mögé, hogy megcsináljam a rendelt kávékat, közben persze csaltam és kíváncsian, félve az emberekre néztem, akik a helyiségben tartózkodtak, de senki sem tűnt úgy, mint aki felháborodva, undorodva tolná el maga elől az eszpresszóját, bár nem nagyon sok látszott belőlünk onnan, ahol álltunk. Megkönnyebbülve folytattam a munkámat, és végre kaptam még kettő segítő kezet, egy tálcára rakva a két csészét, Niall felkapta és kedvesen mosolyogva kivitte az asztalhoz, én meg keresztbe tett kézzel dőltem neki a hátsó pultnak, a gondolataimat minden pillanatban ugyanaz a kép fertőzte meg, amitől ugyanott lyukadtam ki mindig, idiótán vigyorogva lehajtottam a fejemet és a cipőm orrát bámultam.
- Louis, kérdezhetek valamit? - érdeklődött Niall, mikor visszaért, tarkóját megvakarva nézett a szemembe. Nagyokat pislogva fürkésztem az arcát, hirtelen semmi sem ugrott be, amiről szó lehet, ezért csak bólintottam, bár nem túl magabiztosan, várva, hogy mi lehet az a téma, ami annyira érdekli, de amikor ez végigsuhant a fejemen, már sejtettem és megbántam, hogy igen-t intettem. - Elmondod mi történt tegnap este?
Megköszörülve a torkomat, lesütöttem a szememet és arrébb léptem tőle, szokásosan egy rongyot kapva kezeim közé, hogy elfoglaljam magam és ne tűnjek annyira feszültnek, lebiggyesztve alsó ajkamat, megvontam a vállamat, de tudtam, hogy nem sikerült a "nem tudom miről beszélsz" külső megvalósítása.
- Semmi - motyogtam, tovább törölgetve ugyanazt a pontot a poháron. Talán megkönnyebbült volna a lelkem és a bűntudatom is csökkent volna, ha valakivel megosztom a titok súlyát, de tudtam, hogy ha neki elmondom, akkor minimum egy órán belül Harry is tudomást szerez róla és akkor vége az életemnek.
- Nem mondom el Harrynek, bízhatsz bennem - próbálkozott tovább, mintha a fejembe látott volna, mire megállt egy pillanatra a kezem. Felpillantva rá, egyik szeméből a másikba néztem, őszintének tűntek a vakítóan világoskék íriszei, amitől meginogtam, visszavezetve a tekintetemet az ujjaimra, egy kicsit közelebb mentem hozzá, mert nem akartam hangosan beszélni erről, még akkor sem, ha senki se volt körülöttünk.
- Seinnel találkoztam - nyögtem ki, félig suttogva, félig meg már majdnem nyüszítve. Életem talán legrosszabb döntése volt, újra éreztem az ajkait az enyémeken, ahogy erőszakosan próbálja mozgásra bírni őket, és a tenyereit derekamon, amik magukhoz szorítottak, hogy el ne fussak, a gyomrom újra azt a furcsa dolgot csinálta, ami nem olyan volt, mint Harryvel, hanem az ellentéte.
- És miért sírtál? - szegezte nekem a következő kérdést Niall, azt hittem le fog döbbenni a válaszomtól, de lehet, hogy inkább először minden részletet tudni akart és csak utána kér majd pár percet a sokkhoz. - Bántott?
- Nem - megnyújtottam ezt az apró kis szót, amitől természetesen rögtön tudta, hogy hazudok. Nagy levegőt véve, lehunytam a szemeimet, muszáj voltam elmondani neki az egészet, hogy megértse, mégsem akartam mindent az orra alá kötni, féltem, hogy a végén tényleg kikotyog valamit Harrynek. - Hát... Lefogott. - suttogtam, felsandítva arcára, kíváncsi voltam a reakciójára. Nagy szemekkel meredt rám, kíváncsian várta, hogy folytassam és magyarázzam meg, ezt a szót volt talán a legnehezebb kimondani, nem voltam rá büszke, és épp abban a pillanatban készültem bevallani a barátom haverjának, hogy megcsaltam a háta mögött. - Megcsókolt.
Megilletődve és összerezzenve bámultam, ahogy Niall hirtelen rácsap a tenyerével a pultra, ami nagyot csattant, a vendégek felénk pislantgattak, de az volt az utolsó dolog, ami akkor érdekelt, levegőért kapva, megbántam, hogy bevallottam neki, csendben kellett volna maradnom.
- Seggfej - morogta, hajába túrva mindkét kezével oldalról. Nem értettem miért akadt ki ennyire, hisz nem az ő kapcsolata fog tönkremenni, ha ez kiderül, vagy ha nem is menne tönkre, akkor sem az ő arcát törnék be, Istenem, olyan hülye Sein, a saját gödrét ásta ezzel ki, az enyémmel együtt. Persze, majd a sírban együtt lehetünk, milyen romantikus, a végén én leszek az, aki beveri a képét. Nagyokat pislogva, ledöbbentem, mikor visszalépett hozzám Niall és megragadta a felkaromat, maga felé fordítva, hogy rá figyeljek, megijedtem. - Ezt muszáj megbeszélned vele, majd holnap a bulin. Ott leszek, segítek.
Olyan erővel ráztam a fejemet, hogy összekavarodtak a gondolataim és a hajam is tönkrement, nem, nem, nem tudhatja meg, egyszerűen rettegtem, hogy milyen reakciót váltana ki belőle a dolog, mikor még abból is csúnya eset lett, hogy hozzám ért.
- Ha te nem mondod el neki, én fogom - fenyített meg, mire elnyíltak az ajkaim és összeszorult a torkom, nem teheti. Én bíztam benne, ő pedig képes lenne ilyen könnyen elárulni? Ő az egyetlen ember, akinek elmondtam, erre ezt teszi velem...
Mérgesen, feldühödve másztam ki a szorítása alól, kihasználva a pénztárnál álló vendéget, hogy elmenekülhessek tőle, úgy pillantottam vissza rá, mint aki képes lenne élve megnyúzni őt, amúgy persze nem, ezúttal nehezemre esett magamra varázsolni a műmosolyomat, de valahogy végül sikerült elintéznem, többet nem szóltam aznap Niallhoz. Még akkor sem kértem bocsánatot, mikor véletlenül nekimentem, és nem kérdeztem meg, hogy hova tette a szalvétákat, nem volt szükségem a segítségére. Elárulva éreztem magam, a feszültséget pedig még Harry is észrevette közöttünk, mikor fél négykor besétált a kávézóba, gyönyörű mosolyával, mert rögtön lelankadt a kedve, megkérdezte mi történt, de normális választ nem kapott, én pedig direkt nem néztem Niallre, aki tuti, hogy a szemével próbált erőszakoskodni, hogy mondjam el neki.
Akkor sem fogom.       

53. rész

Halihó!:) Elnézést, hogy ennyit kellett várni, de közben bejártam a fél országot és megrendeztem egy szülinapi bulit. Az igazság az, hogy már azt se tudom milyen nap van ma, de mindegy. 
Hosszú a rész, de értelmetlen, éjszaka van már és előjött a durván kritikus énem, szóval bocsássatok meg, hogy lehúzom magam. Nem tudom. Egy ideje már nem tudok mit mondani az új részekhez.:D 
Egy dolog van, 3 rendszeres olvasó kell még és megvan a 100, ami hűűű és wooow, azta. Az nagyon szép szám, amire talán jogosan vagyok büszke, örülök neki, hogy ennyi embert érdekel a történetem.:)
Köszönöm és jó olvasást!

horan vandaa.xx

Harry Styles

- Akkor nem jön haza? - szólt utánam egy szomorú hang, mire rögtön visszafordultam, még mielőtt leléptem volna az ajtó előtti két fokos lépcsőről a járdára. Szembenézve egy meggyötört anyával, ahogy fejét az ajtófélfának dönti, de próbál szomorkásan mosolyogni, lepillantottam a nehéz, vállamat lehúzó táskára, mert nem akartam beismerni, hogy lelkiismeret furdalásom van, mégiscsak én voltam az, aki elvitte otthonról a fiát és nem engedte vissza. Nem mintha vissza jött volna, ha szabad utat adok neki. 

- Nem úgy tűnik, Mrs. Tomlinson - vontam meg a vállam, meghunyászkodva. Menni akartam már, beülni a kocsimba és hazáig vezetni, csak annyi volt a feladatom, hogy eljöjjek és néhány ruhát elhozzak a szobájából, mert azt mondta, hogy különben meztelenül fog járkálni, amit a falakon belül nagyon nem bántam volna, de azért az utcára nem mehet ki úgy. Még közúti balesetet okozna a formás fenekével - köhintve néztem félre, amikor eszembe jutott, hogy a tulajdon anyja áll előttem, miközben ilyeneken gondolkodom. 

- Már mondtam, hogy szólíts Jaynek - dorgált le, keresztbe téve kezét mellkasa előtt, de mosolya szélesebb lett és őszintébb, ami miatt nekem is halványan feljebb görbült a szám sarka. Halvány rózsaszín ingét feltűrte a könyöke hajlatáig, ami arra utalt, hogy vagy mosogatott, mielőtt megjöttem volna, vagy csak melege volt a lakásban, ha őszinte akarok lenni, szép nő volt, ijesztően hasonlított Louisra az alacsony termetével, sötét, egyenes hajával és vakítóan kék szemeivel. 
- Bocsánat, nehéz megszokni - nyögtem a legelső, hülye indokot, ami eszembe jutott. Bár, volt igazság alapja, ugyanis nem nagyon volt eddig szerencsém ahhoz, hogy bemutassanak a családjuknak, egyedül Niall szüleivel találkoztam, még nagyon régen, de ők többnyire sose voltak otthon, üzleti emberek voltak, és nem lett meg az a viszony velük, hogy tegeződjünk. A reakció is mutatta a válaszom nevetségességét, az értetlen kuncogásra nem tudtam mit csinálni, csak eléggé feszülten ácsorogtam ugyanott, ahol megtorpantam, még mindig a táska pántját szorongatva. 
- Miért? - kérdezte, mire rájöttem, hogy talán csak próbál valami beszélgetést kezdeményezni velem, hisz nem nagyon volt még lehetősége többet megtudni rólam a nevemen kívül. És gondolom, az fontos, hogy felületesen ismerd azokat, akik a gyerekeddel lógnak. Az én részemről viszont, hát, azóta kerget a rémálom, mióta véletlenül megtörtént az első találkozás, ahogy neki mesélek a hálószobai életünkről és arról, hogyan vettem el a fia szüzességét, még akkor is, ha ez a rettegés tőlem szokatlan. - Louis hogy hívja anyukádat? 
Felkapva a fejem a kérdésre, először is, mert kizökkentett a gondolataimból, másodszor pedig... Olyan erővel haraptam bele a számba, hogy éreztem a vér fémes ízét, már bántam, hogy belementem ebbe a szívességbe, nem vagyok ebbe a családba való, nagyon nem. A táska pántjába kapaszkodó ujjaim elfehéredtek, amiért ökölbe szorult a kezem, mégis, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam elnyomni a mellkasomban növő szúró fájdalmat, a cipőm orrát bámulva köszörültem meg a torkomat, mert mintha valami megakadt volna rajta. Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet és feszültebb a légkör, vagyis az én részemről biztosan, megvakarva a tarkómat, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ez még mindig túl nehéz volt, talán az egyik leggyengébb pontom, Louis mellett, magamban bevallhatok ilyeneket, ha kimondani sosem fogom.  
- Öhm... A szüleim meghaltak, pár évvel ezelőtt - hadartam el, hogy ne akadjak meg és ne tűnjön úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnám magam. Én nem sírok. Sok év telt el azóta, és már nincs olyan dolog, ami megérdemelné az én könnyeimet. 
Nem akartam felnézni, nem volt szükségem a sajnálatra és arra, hogy ezzel megváltozzon a véleménye, bánásmódja felém, egyedül Louis volt az, aki miután megtudta, soha többet nem kérdezett róla és nem is bánt velem másképp, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ő a megfelelő személy. Ő az, aki nekem kell. 
- Jaj, kicsim, sajnálom - motyogta elcsukló hangon Jay, ha így szeretné, a következő pillanatban pedig már csak azt láttam, ahogy lelép az alsó lépcsőfokra és megölel. Döbbenten bámultam magam elé, tágra nyílt szemekkel, szabad kezemmel átkarolva a hátát automatikusan, ezt a reakciót se vártam volna senkitől, kellemes női parfümje megcsapta az orromat, amikor úgy döntöttem, nem érdekel senki véleménye sem és a nyakához dörgöltem az arcomat. Újra úgy éreztem magam, mint az a 14 éves kisfiú, akihez sorban álltak a temetésen, hogy megölelhessék és elmondhassák szánalmas sajnálatukat, mikor nem is érdekelte őket, csak jó embernek akartak tűnni, közben pedig egyik sem tudta, hogy mit érzek én, egyik sem foglalkozott azzal mi lesz az én sorsom. Néha meg kell engednünk magunknak egy kis gyengeséget, hogy utána még erősebbek lehessünk. 
- Köszönöm - suttogtam, de nem tudtam igazán mit köszönök meg; a sajnálatot, ami az ő esetében őszintének tűnt, az ölelést, ami azt az érzetet adta, hogy újra egyben vagyok, vagy esetleg azért vagyok hálás, mert a fia létezik, akit mióta megismertem, mintha egyenesbe jött volna az életem. Talán mind a hármat, egyszerre. 
Elengedve, egy biztató mosolyt küldött felém, a szemei csillogtak, és úgy tűnt, ő jobban meghatódott, mint én, most már azt is tudom, hogy honnan örökölte Louis a hatalmas szívét és érzékenységét, még szerencséje, hogy majdnem mindent az anyukájától kapott és az apja többnyire semmit sem adott. Aki, ha jól láttam, úgy döntött hazamegy, amiért így bejött a "térjünk vissza sok-sok év után és alázzuk meg a gyerekünket" project, talán megkapta volna azt a jobb horog, balegyenes duót, amitől a tulajdon fia védte meg. 
- Jövőhéten eljöhetnétek egy vacsorára - csapta össze a tenyerét maga előtt Jay, hogy megtörje az érzékeny hangulatot. Izgatott lett az arca, mintha máris elkezdene tervezni, talán egyszer említette Louis, hogy mindig neki kellett főznie, mert az anyukája még egy pirítóst is elégetett, de nem mondtam semmit, csak elmosolyodva bólintottam, kapva az alkalmon, hogy végre mehetek. 
Egy intés, és már a kocsimban ültem, az anyós ülésre dobtam a telepakolt sporttáskát, beletaposva a gázba, a megengedettnél kicsit gyorsabban száguldottam az utcákon, ilyenkor van a legnagyobb szükségem arra, hogy nem törődve másokkal, csak haladjak előre, azt se tudva merre megyek. Nagyon rég volt már az, hogy egy ember nem tudta ki vagyok valójában, vagyis nem találkoztam olyannal, aki minimum egy pletykát nem hallott rólam, ezért volt felettébb szokatlan a mai délután, mintha megláttam volna a fényt az alagút végén, hogy anélkül is lehet élni, hogy elítélnének. Egyszerű dolog ez, egy kemény, bunkó álarcot viselve, bármikor elrejtheted a belső énedet, ami magányos pillanatokban felszínre törhet. 
Szükségem van Louisra, beszélnem kell vele. 
Tudom, hogy úgy döntöttem, nem fogok ilyeneket elmondani neki, mégis el akartam, minél hamarabb, még mielőtt elpárolog belőlem ez a lelkesedés, épp ezért, mikor megérkeztem, olyan erővel fékeztem le, hogy a kövek alatt lévő por felszállt a levegőbe, majd a motorháztetőn találtak új otthonra, kivágva az ajtót, a táska pántját megragadva indultam befelé. Egy idő után már megszoktam, hogy minden nap üres ház fogadott, és senki se válaszolt a hangosan feltett kérdéseimre, sőt, még az is természetesnek számított, hogy a saját zajaimon kívül mást nem lehetett hallani, de most már zavart, hogy amikor beléptem az ajtón, nem várt más, csak a csend. A fülsüketítő, frusztráló és magányos csend. 
Ledobva a zsákmányomat a kanapéra, amit egészen addig hurcolgattam a vállamon, a hálószoba felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek, a lépcsőfokokat kettesével-hármasával szedve, pillanatok alatt felértem, nem sokkal később pedig már a szekrényemet bámultam, tekintetemmel valami viselhetőt keresve. Egy melegítő nadrág és elnyűtt fekete póló mellett döntöttem, plusz egy cipzáros pulóvert is magamra kaptam, amit biztos elkobozna tőlem Louis, ha itt lenne és egész nap abban mászkálna, élvezve, hogy nagy rá és hogy simán be tudok nyúlni alá, hogy közelebb húzzam magamhoz. Hümmögve a gondolatra, eszembe jutott, hogy mit akartam csinálni, a ledobott farmerom zsebéből kihalászva a telefonomat, legörgetve a névjegyekben, már fejből tudtam hányadik lesz ő, a beállított képet tanulmányoztam, amit akkor csináltam, mikor nem figyelt, vigyorogva bámulja rajta a TV-t, azokkal a különleges ráncokkal a szeme környékén.
Az első-második csengésnél még nem gondol semmire sem az ember. A harmadiknál türelmetlen lesz. A negyediknél pedig már tudja, hogy nem fog választ kapni és lerakja. Én pedig ott álltam, a hetedik vagy nyolcadik csengést hallgatva, és csak azt éreztem, hogy ha a következő pillanatban nem veszi fel, akkor elmegyek a kávézóba. És végül kisípolt. Idegesen kaptam el a fülemtől, agresszív mozdulatokkal újra hívást kezdeményezve, de hasonló sikerrel jártam, mint előzőleg. Mindig felvette a telefont, nem volt olyan eset, hogy többször kellett volna hívnom, nem tudtam eldönteni, hogy a mellkasomba költöző új érzést hogy hívják, félelem, aggódás vagy valami más, az agyam rögtön dolgozni kezdett, hogy mit csináljak vagy mi történhetett. 
Leltáron van, ami azt jelenti, hogy hátul üldögél és kartonokat emelget, nehéz kartonokat, lehet, hogy ráesett egy, megrázva a fejem, ilyen nevetséges nem lehetek, egészen biztos vagyok benne, hogy ő inkább a papírmunkát végzi, rábízva a munka nehéz részét Niallre... Niall! Egy másik telefonszámot keresve és tárcsázva, az orrom alatt mormogva hunytam le a szemem, mert ha ő se veszi fel, már tényleg nincs jobb ötletem, hogy mit csinálhatnék. 
- Igen? - szólt bele egy szórakozott hang a készülékbe, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 
- Szia, Niall, beszélhetek Louisval egy pillanatra? Valamiért nem veszi fel a telefonját - hadartam, türelmetlenül várva, hogy végre hallhassam a hangját. Úgyis annyiszor mondta már, hogy a leltárak közben unatkozik a legjobban, mert egy óra alatt megcsinálják, amit kell, de muszáj ott maradniuk, mert így van megírva, ami szerintem teljesen hülyeség, de fel akartam dobni a munkaidejét. 
- Mi? - kérdezett vissza értetlenül a vonal másik felén lévő, mire a szemöldökömet ráncolva morogtam magamban, hogy ezen mit nem lehet érteni. 
- Add oda a telefonodat Louisnak egy pillanatra, kérlek, mert az övé nem működik. Ott van melletted, mindketten leltáron vagytok, nem? - úgy éreztem magam, mint aki egy ötévesnek magyaráz, ha ennyiből sem fogta fel, akkor nem tudok mit mondani. 
- Előző héten volt leltár. Hazaindult egy órával ezelőtt, azt mondta dolgod van, ezért sétál. Én itthon vagyok... - közölte, mintha nem is ő, hanem én lennék a gyengeelméjű. Döbbenten bámultam magam elé, próbáltam felfogni a szavakat, amik vízesésként ömlöttek rám, de csak egyoldalú mágneseket láttam, amiket bárhogy tettél, taszították egymást, a gondolataim is így néztek ki, semmi sem állt össze. 
Azt mondta nekem, hogy leltár lesz, pedig nem is, Niall meg abban a tudatban élt, hogy dolgom van és ezért nem kell kocsival elhoznia, ami azt jelentette, hogy mindkettőnknek hazudott. A feszítő érzés a mellkasomból nem tűnt el, sőt csak intenzívebb lett, a készüléket erősen markoltam ujjaim közt, összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam a sötétben, ha egyik helyen se volt ott, amit ígért, az azt jelentette, hogy valami történt. Valami, amit előre tervelt ki és nem akarta, hogy tudomást szerezzünk róla. 
- A kurva életbe... - motyogtam a hosszú beállt csend után, mikor mindent megértettem. Nem haboztam tovább, a lábam parancs nélkül indult meg az ajtó felé, lerohanva a lépcsőn, miközben a telefont még mindig a fülemnél tartottam, idegesen léptem az előszobai fogashoz, ahova alig pár perce akasztottam fel a kabátomat. 
- Indulok - közölte Niall, el is felejtettem, hogy még ott van, mire hálásan sóhajtottam fel. Legalább nem kellett elmagyaráznom neki, hogy szükségem van a segítségére, elhadartam még egy "A kávézóhoz gyere!" utasítást, majd leraktam és nem pocsékolva időt arra, hogy bezárjam az ajtót, csak kirohantam a kocsimhoz, közben a kabátom ujjába dugtam a karom. 
Mi olyan dolog lehet, amit nem mondott el nekem? Mire készülhetett a tudtom nélkül? Tudja, hogy bármit elmondhat nekem, egyszerűen semmi sem derengett a közelmúltból, ami furcsa lett volna vele kapcsolatban. Már semmit sem tudtam. Talán eddig tartott neki, hogy kitervelje, hogyan szökhet meg tőlem? Nem, az nem lehet. 
Tanácstalanul és kétségbeesetten emeltem az arcomhoz a kezemet, a hüvelykujjam külső részét harapdálva, miközben sokkal, de sokkal lassabban vezettem, mint valaha, szememet ide-oda kapkodva a két oldalon lévő járdák közt, hátha valahol meglátom és kiderül, hogy csak elment boltba, vagy valami lényegtelen, érthető ok, amiért mindez történt. De csak háromszor kaptam fel a fejem valamiféle civilizációra, egy szerelmespár, meg két család sétálgatott, gondolom hazafelé, egyszer még megpróbáltam a telefonos dolgot, és volt is változás, csak sajnos negatívum, mert már ki sem csengett. A gyomrom liftezett a hasamban az idegtől, egyszerre nem is tudom hány érzés kavargott bennem, volt közte düh, harag, de leginkább aggódtam és féltem, megbántam, hogy reggel nem csókoltam meg a kávézóban, amiért bejött egy korai vendég, magamhoz kellett volna húznom és addig ölelnem, míg vigyorogva, lesütött szemekkel el nem tol magától. Át akartam karolni, a tenyerem viszketett a dereka hiányától, bele se tudtam gondolni, hogy milyen lenne, ha mától fogva nem tehetném meg az ilyen átlagosnak tűnő dolgokat. 
Nem akartam a célpontomhoz érni, de végül megtörtént és a járda is elfogyott, ahol talán megpillanthattam volna, leparkolva egy szabad helyre, amiből sok akadt, amiért egyre sötétebb lett, a horizonton vörös csipkeként felgyűrődött utolsó napsugarak számomra akkor csak a rosszat jelentették, éjszaka még több veszély bujkál a sikátorokban, mint fényes nappal. Már messziről láttam Niallt, az estére is kivilágított kávézó előtt ácsorgott, egyik keze a nadrágja zsebében, amíg a másikkal a telefonját szorította a füléhez, de elemelte onnan, mikor észrevett, sietősen felé közeledve, olyan dologgal köszöntött, amit én is tudtam jól, mégis csak egy újabb tőrként hasított a mellkasomba. 
- Már tizedszerre hívtam, de semmi - tehetetlenül tárta ki a karját, mint aki feladta és nem tud többet csinálni. Hasonlíthattam egy romhalmazra, mikor megtorpantam előtte és szerencsétlenül néztem le rá, remélem tudta, hogy melyik esethez hasonlít ez, remélem tudta, hogy most mellettem kell maradnia. 
- Ötletem sincs hol lehet - suttogtam, a hangom egyszerre volt halk, de magasabb is az átlagosnál, mintha kínoztak volna. Bár kínlódtam is, az érzésektől és gondolatoktól, amik átvették az irányítást és felém törtek.
- Meg fogjuk találni - bólintott Niall magabiztosnak tűnve, és abban a pillanatban az a három szó volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam. Beállt a csend, mindketten az ellenkező irányba bámultunk, afféle "Most merre induljunk?" típusban, az agyam próbált dolgozni, hogy mik a lehetőségek, bárki ismerőse, akihez mehetett vagy kedvenc helye, de semmit sem tudtam. Sosem mesélt ilyenekről és akkor rájöttem a kárára. - Nem lehet, hogy hazament? Mármint, nem hozzád, hanem a családjához. 
Felkapva a fejem, nagyokat pislogva játszottam vissza a fejemben a feltevést, de ha oda ment volna, akkor nem kéne ez a titkolózás, akkor felvenné a telefont és szólt volna előtte, talán még kérte is volna, hogy kísérjem el, ebből pedig eszembe jutott egy újabb ok, amiért ez nem lehet. 
- Ma voltam ott, nem hiszem, hogy odament - ingattam a fejem, az egyetlen esélyt is ki kellett lőni, újra tanácstalanok voltunk. 
Mi van, ha valahol, eszméletlenül fekszik a hideg, nedves földön? Lehunyva a szemem, igyekeztem az ilyesfajta gondolatokat elűzni, jó messzire, arra akartam koncentrálni, hogy biztosan jól van és csak egy kis félreértés történt, meg fogjuk találni és vele a karjaim közt fogok elaludni ma este. Igen, így lesz. 
Lassan már tíz perce, vagy akár negyed órája ácsoroghattunk ott, de nem jutottunk semmire sem, nekem pedig csak egyre nőtt a feszítő érzésem, hogy nem fogom többet látni az arcát, Niall látványosan rágta szét az alsó ajkát idegességében, annyira hálás voltam neki azokban a pillanatokban, amiért van valaki rajtam kívül, még ha ő annyira nem aggódott, mint én. 
- Induljunk el valamerre, hátha véletlenül szembe jön - mondta az utolsó tanácsát, ami szerintem eszébe jutott, nevetséges volt, de mást már tényleg nem tehettünk. Rábíztam magam, mert én tuti nem tudtam volna választani, hogy melyik irányba menjünk, lassan elindult jobbra, a kávézótól távolodva, mindig másik bolt kirakata borította fénybe az utcát, a járdán csillogó vízcseppeket tanulmányoztam a messzeségben, hátha valahol, valaki megtöri a fényét. Még csak eszembe se jutott akkor az, hogy hátrapillantsak és meggyőződjek a kocsim jóllétéről, pedig az volt az életem egyik legfontosabb tárgya, a büszkeségem, de csak caplattam előre, azzal se foglalkozva, hogy sokkal hosszabb lábaim miatt, Niallnek muszáj volt néha kocognia kicsit, hogy fent tartsa a tempót velem. 
Furán pillantottam le kezeire, mikor láttam szemem sarkából, hogy kiveszi a zsebéből a telefonját, egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem, hogy talán valaki hívja, nem is akárki, de semmi ilyesmiről nem volt szó, gyorsan megjegyezte - mikor észrevette, hogy figyelem -, hogy csak tovább akar próbálkozni, hátha. Nem akartam epésen megjegyezni, hogy felesleges, mert egy kicsi remény még belém is szorult, hogy lehet ez alkalommal felveszi, az ujjaimat tördelve bámultam magam elé, még mindig azt várva, hogy szembe jön velünk valaki, de az utca kihalt volt, mint én, nélküle. 
- Kicseng - ordította majdnem Niall, mire döbbenten fordultam felé, megtorpanva a járda közepén. A mellkasomban a szívem kétszeres tempóra kapcsolt, szinte hangosan motyogva imádkoztam, hogy történjen valami, majdnem arcon csókoltam, amiért volt ilyen okos és megpróbálkozott vele még egyszer. - Louis? - kérdezte, mire tágra nyíltak a szemeim, türelmetlenül megbökve a karját, hogy mondjon valamit vagy adja ide. Ki akartam kapni a kezéből a készüléket, hallani a hangját és elmondani neki, hogy soha többet ne csináljon ilyet, jöjjön haza, öleljen át és csókoljon meg. - Mi? Nem értek egy szót sem. - ráncolta a homlokát Niall, pislogva néztem, ahogy arrébb sétál tőlem, de persze én követtem és szinte belemásztam az arcába, hogy én is tudjam, miről van szó. - Louis, beszélj lassabban. Miért sírsz? - itt jött el a pillanat, amikor annyira ledöbbentem, hogy pár pillanatig csak lefagyva álltam, éreztem, ahogy a düh az összes porcikámat elködösíti, gőzöm sem volt semmiről, mégis késztetés hajtott, hogy lefejeljem azt, aki ezt tette vele. Nyúltam, hogy kiszedjem Niall ujjai közül a telefont, de az utolsó pillanatban ellökött a másik kezével, intve, hogy maradjak ott ahol vagyok, eltátott szájjal figyeltem, miközben ellépett tőlem annyira, hogy ne halljam a beszélgetés további kimenetelét. 
És én hülye, pedig tettem, amire utasítottak, a hajamba túrva elölről várakoztam majd szétrobbanva, azt bámulva, ahogy bólogatva és suttogva hallgatja a haverom, annak az embernek a szavait, akivel abban a pillanatban otthon kellett volna lennem, kettesben, felhőtlenül és jókedvűen csak feküdni egymás mellett vagy valami. De nem így volt, szóval vártam tovább. Alig pár perc telt el addig, amíg Niall vissza nem sétált hozzám, zsebébe dugva a telefonját, de nekem éveknek tűntek, sürgetően szuggeráltam az arcát, majdnem megragadtam a kabátja gallérját, hogy ösztönözzem a beszédre. 
- A parkban van - motyogta végül és több szót nem fecsérelve rám, elindult az említett hely irányába. Követtem, átsietve az úton, csak két árny voltunk az éjszakában, akik egyetértően megzabolázták a lépteiket, hogy minél hamarabb a célpontjukhoz érjenek, a cipőink műanyagjának surrogása verte csak fel a keskeny utcát, amin átvágtunk, mert arra rövidebb volt. Megpillantva a park lámpáinak narancssárga fényét átszűrődni a fákon maradt utolsó leveleken, a mellkasom már mástól feszített, kezdtem megkönnyebbülni, bár tudtam, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, mikor végre láthatom és a karjaim közé zárhatom, oda, ahova való. 
Próbálkoztam megtudakolni, hogy mi történt, de Niall hallgatott, mint a sír, ami miatt haragudtam rá, hisz nem ő az, akinek annyira fontos az a valahol a parkban ücsörgő srác, mindig csak annyit válaszolt, hogy ő se tudja vagy nem mondhatja el, én pedig mérgelődve sétáltam tovább. A hosszú járda után, megváltás volt a kavicsok hangja, és az, hogy végre nem úgy tűnt, csak ketten vagyunk a városban, mert autók zúgtak el mellettünk és halkan beszélgető emberek sétálgattak a park szélén, de én valahogy már semmivel sem tudtam foglalkozni, törtem előre. 
És hogy honnan tudtam, hogy ő nem valahol a kerítésnél fog várakozni? Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek, és egy emlék is eszembe jutott, egy nagyon távoli és már homályos emlék, de a helyszínt látva újra élesek lettek a körvonalak, ahogy ugyanezen az úton sétáltam, de sokkal lassabban, azon gondolkodva, hogy lehet, teljesen feleslegesen jöttem el, és talán ő nem ijedt meg tőlem. De végül ott volt, háttal nekem, tanácstalanul ácsorogva, emlékszem, megtorpantam pár másodpercre, és csak bámultam, tetőtől talpig. 
- Louis! - kiáltott fel mellettem hirtelen Niall, a gondolataimat megzavarva, mire felkaptam a fejemet. Tágra nyílt szemekkel, megállt szívvel meredtem magam elé, a nagy szobor melletti rozoga padra, a lépteim lelassultak, bár legszívesebben rohantam volna, felemelve fejét, hasonlóan ledöbbent, a mellette lévő lámpa fénye miatt lehetett látni a szempilláin és arcán csillogó könnyeket, mint az apró gyémántkövek. Kezével rögtön odanyúlt és próbálta eltüntetni őket, de már késő volt, mert láttam, zavartan felállt, tekintetét átvezetve Niallre, aki szélesen, őszintén vigyorgott rá, talán ő szebb és biztatóbb látvány volt, mint én. 
De végül, megtört a jég, mert nem bírtam tovább nézni, ahogy lesüti a szemét és átkarolja saját magát, mint aki szégyelli a létezését is, három hosszú lépéssel átszeltem a távolságot, meglepődve kapott levegőért, mikor megragadtam a kezét és a mellkasomhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az lenne az utolsó, a megkönnyebbülésem már teljes volt, bár a szívem még mindig harci tempóban vert, szinte a felsőtestemhez passzíroztam, de nem úgy tűnt, mint akit zavar, ujjai a kabátomba kapaszkodtak a hátamnál és arcát a nyakamba dörgölte. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem a görcsöt a hasamban a hajának illatától és közelségétől, de nem volt merszem bevallani még magamnak sem, fájdalmasan lehunytam a szemem, mikor a nagy öröm közben észrevettem, hogy tenyerem alatt rázkódik a teste a szipogástól, utáltam, ha sírt. Utáltam látni a könnyeit és tudni, hogy valami bántotta. Szorosabban szorítva magamhoz, hagytam, hogy kizokogja magát a vállamon, résnyire kinyitva a szemem, észrevettem Niallt ácsorogni mellettünk, aki halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt figyelem. Egyetlen egy baj volt csak: még mindig nem tudtam, hogy mi történt vagy ki tette ezt vele. 
- Sajnálom - hallottam meg egy vékony hangot, ahogy a nyakamba dünnyög, mire egy kicsit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy láthassam a tekintetét. Egyik kezemet felemelve, hüvelykujjammal letöröltem azt a kövér könnycseppet a szeme sarkából, majd lehajolva egy apró puszit adtam alsó ajkára, de nem csókoltam meg, nem tudom miért, egyszerűen nem voltam képes elengedni magam, addig, míg meg nem tudtam mi történt. 
- Ne csinálj ilyet többé, értetted? - suttogtam szinte a szájába, mire bólintott egyet meghunyászkodva, éreztem, hogy a pulzusom végre kezd újra emberi lenni. - Menjünk a kocsihoz. 
Abba az irányba indulva, ahonnan jöttünk, Louis mellett akartam menni, kifaggatni, hogy mi volt ez az egész, de még mielőtt elkaphattam volna a karját, az enyémet kapták el, értetlenül néztem Niallre, aki visszafogott, bámulva, ahogy a társaságunk harmadik tagja mit sem sejtve ballag előre, majd a fülemhez hajolt. 
- Szerintem ne kérdezgesd, majd én kiderítem holnap - motyogta, mire beharaptam az alsó ajkam gondolkodva, igazat kellett neki adnom. Tényleg nem lenne jó, ha elkezdeném még zaklatni, amiből aztán a végén veszekedés lenne, vagy ami még rosszabb, megint elveszíteném a fejem és ráordítanék, azt nem akarom, hogy valaha újra megtörténjen. Halványan bólintva, visszaléptem Louis mellé, aki már észrevette, hogy lemaradtunk, nem foglalkozva semmivel, megfogtam a kezét és biztatóan összefonva az ujjainkat, féloldalasan elmosolyodtam lepillantva rá, amit szégyenlősen viszonzott, de még mindig nedves volt az arca. 
Megkönnyebbülten sóhajtva, hagytam, hogy az oldalamhoz simuljon és azzal szórakozzon, hogy lépteinket egymáshoz igazítsa, ami nem nagyon ment neki, mert túl nagyot léptem, minél hamarabb otthon akartam már lenni, de végül megesett rajta a szívem és kicsit lassítottam. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, és talán így volt a legjobb egy ideig. 
Egész út alatt nehéz volt visszafognom, de végül nem kérdeztem semmit sem, csendben ültünk a kocsiban is, miután elbúcsúztunk Nialltől, de én még félrehúztam egy pillanatra, hogy megköszönjem neki a segítséget, amire csak legyintett egyet, majd beszállt az autójába és elhajtott. Louisnak se kellett sok, egy sóhajjal és mosollyal nyugtáztam, mikor félre pillantva, láttam, hogy az ablaknak döntve fejét, elaludt, nehézkesen bevittem a házba, mikor odaértünk, majd valami olyat motyogott, hogy csak hagyjam tovább aludni, szóval nem segítettem neki levetkőzni. Ezek után már fel sem ötlött bennem semmi extra dolog, hozzá hasonlóan bebújtam a takaró alá és bámultam az arcát az éjjeli lámpa halvány fényében, azon gondolkodva, hogy lassan egy hete nem engedte meg, hogy hozzáérjek. Vagyis, nem csak a kezét akartam fogni vagy csókot adni neki, be akartam járni az egész testét az ajkaimmal, érezni az ujjait a hajamban, vagy csak hallani a hangját, ahogy a nevemet motyogja. 
Leegyszerűsítve, akartam őt, és máris megvolt a tervem, hogy miként kaphatom majd meg.