31. rész

Újabb meglepetés rész, hah.:D
Nem tudom mi történt, de megjött az ihlet, ami remélem nem zavar titeket, bár eléggé biztos vagyok benne, hogy nem. A helyzet az, hogy életemben először érzem azt, hogy ez lett a legpocsékabb rész, amit valaha írtam (sad story) , szóval ezért szeretnék bocsánatot kérni. Mást nem tudok hozzá fűzni, az "új" szereplő Louis életében pedig nektek többnyire már nem új, tudni fogjátok kiről van szó.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Niall, ne ilyen sok habot! - szóltam rá, miközben elsuhantam mellette, számomra is meglepően gyors tempóban és sietve dolgoztam, talán abban reménykedtem, hogy ezzel a munkaidő is alig pár percnek tűnve lemegy. Drága új munkatársam nem nagyon fényeskedett a kávékészítésben, én a helyében nem írnám bele ezt a "tehetségemet" az önéletrajzomba, mindig vétett valami kis hibát, ami lehet nem tűnt fel egy normális vendégnek, de zavaróak. Idegesen bólogatott a gép előtt, majd inkább azt a poharat feladva, úgy ahogy volt kivitte a hármas asztalnál ülő fiatalabb lánynak, akinek szerintem nem volt ellenére a több tejszínhab, jobban érdekelte, hogy elég gyorsan rebegtette-e a pilláit a fiúnak. Nevetve felhorkantottam, mert nem volt sikere, Niall inkább hátat fordítva hosszú léptekkel visszasétált a pult mögé és a szélének támaszkodva, egy lábára téve a súlyát, vett pár mély levegőt, nem szabadott volna sajnálnom, de szegény kikészülhetett.
Az órára pillantva, szinte kicsattantam az örömtől, hisz már csak alig 30 perc maradt a munkaidőből, ezt a maradék ott tartózkodó ember is észrevette, utolsókat szürcsölve kezdtek el szedelődzködni, bár sokan kabátot se vettek fel, tényleg jó idő lehetett odakint. Teljesen olyan érzés, mint mikor pár éve az iskola padban ülve bámultam ki az ablakon az udvarra és figyeltem a kisebbeket, akik már végeztek a nappal és felszabadultan rugdosták a labdát, míg nekem a fizika rejtélyeivel kellett volna foglalkoznom. Valójában még most is tanulnom kéne, valami vidéki, vagy esetleg neves, londoni egyetemen, hazudnék, ha azt mondanám nem adtam be a jelentkezésemet, de úgy tűnt nem igen akarnak felvenni sehova se, volt ahonnan választ se kaptam. Bár szeptember lévén már felesleges aggódnom, hisz a tanév elkezdődött mindenhol, ezért is forgalmasak a délutánok, vagy néha a délelőttök vége, a végzősök tele vannak lyukasórákkal, de viszont estig faktokra járhatnak. Tudom jól, hisz én is átéltem már.
Az ajtó feletti kis csengő már csak akkor csilingelt halkan, ha kifelé mentek rajta, lassan elkezdtük visszaszedni az asztalokon hagyott poharakat, majd én áttöröltem mindent, hogy holnap tisztán találjuk itt őket, míg az immár hasznos munkatársam az üveg, porcelán tárgyakat és kis kanalakat a mosogató gépbe rakosgatta óvatosan. Ilyenkor mindig megállok egy pillanatra és belegondolok, hogy még egy napon túl vagyok, nem mintha olyan nehéz munka lenne ez, de mégis csak fárasztó, inkább fizikailag, mert állandóan kapkodni és ide-oda futkározni kell, nehogy panasz érkezzen ránk. Bár csak akkor végzünk teljesen, mikor már kint állunk a zárva táblás ajtó előtt, én akkor is megkönnyebbültnek éreztem magam, miközben a kis öltöző helyiségben állva, levehettem magamról a zöld kötényt és felakasztottam a helyére, a barna fogasra a falon. Niall is hasonlóan tett, figyeltem, ahogy egyik lábát pár centire felemelve a földtől köröz a bokájával, majd a másikkal is, miközben kirángatta a fekete bőrdzsekijét a szekrényből és mikor felvette, szőkés feje búbjára tolta a napszemüvegét. Észrevette, hogy bámulom készülődés közben, mire felemelte egyik szemöldökét, zavartan néztem félre egy pillanatra, idegesített a köztünk lévő csend és az is, hogy munka közben nem tudtam vele beszélgetni, csak parancsolgattam állandóan, valamit mondanom kellett, bár nem úgy jött ki, ahogy akartam.
- Um... Nem tudod hol van az edzőterem? - kérdeztem hirtelen, engem reggel óta ez a kérdés foglalkoztatott, lehet, hogy nem ismerem jól a várost, de arról a helyről még csak nem is hallottam. Ha egy totál idegen rám pillant is tudja, hogy valószínűleg nem én szeretnék kondigépek közt izzadni, nem is akartam belegondolni milyen reménytelenül festenék ott, inkább csak vártam, hátha Niall nem kezd el kíváncsiskodni minek megyek oda. Töprengett pár pillanatig, nem tudom, hogy azon, hogy hol van, vagy azon hogy elmondja-e, segítsen-e rajtam, de az én oldalamra dőlt a szerencse, rám pillantva megrándult az arca jobb fele, gondolom egy mosolyt próbált elrejteni.
- De. Arrafelé lakom, megmutassam? - érdeklődött különösen kedvesen, meglepő volt, hogy ennyi ismertség után felajánlotta, pislogva bámultam, majd óvatosan felfelé görbítve ajkaimat, egy aprót bólintottam.
- Azt megköszönném - motyogtam még mindig csodálkozva, mire biccentett egyet és gyorsan elég feszes farmerja zsebébe dugta a telefonját. Észhez kapva próbáltam felvenni a tempóját, hogy ne kelljen várnia rám, már így is hatalmas szívességet tesz nekem, amit nem tudom hogy fogok tudni meghálálni, felvéve a dzsekimet kiszedtem a zsebébe dugott szürke sapkát, amit a fejemre húzva, az ujjaimmal próbáltam eligazgatni. Tükör hiányában nem tudom végül, hogy sikerült, de remélem nem néztem ki teljesen hülyén, a hajamat félre fésülve a homlokomból fordultam meg a vállamra kapva a táskámat, jelezve, hogy indulhatunk, de Niall éppen az ajtófélfának dőlve a vállával, a telefonján pötyögött, ezért odalépve az alkarjára tettem a kezem. Felpillantott kérdőn, majd le is esett neki, előttem sétálva a folyosón, a pult mögül is kiment, majd csak a bejáratnál állt meg, figyelve engem, ahogy előszedem a kávézói kulcscsomót és egy mozdulattal átfordítom a kis táblát.
Felszabadulás volt kilépni a gyenge napsütéses utcára, voltak páran odakint, bár főút révén ez természetes, inkább az lenne meglepő, ha senki se lézengne a park irányába, délután négy óra volt, reméltem, hogy Harry még ott van, ahol mondta. Szép lenne, ha odamennék és ő valójában már rég otthon van, meggyőződésem jeléül gyalog elindultam a szerintem jó irányba, mire éreztem, hogy egy kéz utánam nyúl és a felsőkaromnál megragadva a kabátom, visszahúz. Zavartan pislogva néztem Niall arcát felé fordulva, meglepett a mozdulat, hisz ugyanakkorák voltunk, még is nagyobbnak akart tűnni, bár tulajdonképpen lehetne alacsonyabb is nálam, a személyiségén függött.
- Kocsival megyünk - közölte felmutatva a kulcsot, miközben maga mögé is bökött, egy "oh" hangot kiadva értelmeztem a mondandóját. Lassan felfogva álltam mellé és sétáltam vele, persze, hogy a rossz irányba mentem, bár már megszokott tőlem, hogy az esetek 90 százalékában teljesen más dolgot teszek, mint kéne, de mindegy.
Mondanám, hogy meglepődtem az autóját látva, de tulajdonképpen számítottam rá, hogy egy a ruháihoz hasonló, matt fekete jármű fog ránk várni, bele se mertem gondolni mennyibe fájhatott, ötletem sem volt Niall honnan jöhetett. Kezdtem aggódni, hogy talán az összes velem egykorú ilyen kocsival jár és csak én vagyok ennyire maradi, lepukkadt, akármi rossz jelző a csóróra, de visszaemlékezve, a barátaimnak se volt meg még a jogsijuk se. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy elhanyagoltam őket, pedig ha nincsenek, magamtól sosem mentem volna el arra a szórakozóhelyre, tulajdonképpen sok mindenért köszönetet mondhatnék nekik, egyszer majd kárpótolom őket valahogy. Bár ha annyira hiányoznék nekik, már kerestek volna, és hát Adam meg is tette, de annak más oka volt, hisz ha beképzeltnek hangzik is, nélkülem más lett volna a meccs és ezt ő is megmondta az öltözőnél állva.
Halványan mosolyogva a gondolataimra, végül rájöttem, hogy most senki se fogja kinyitni nekem az ajtót, hiába várok a járda szélén a talpamon előre-hátra dülöngélve, zavartan köhintve ragadtam meg én kívülről az autókilincset, ezzel leplezve az apró beégésemet.
Mikor bekötöttem az övemet és az ölembe fogtam a táskámat, oldalra pillantottam Niallre, aki meg engem figyelt, fél karja a kormány tetején pihent, a napszemüvegét meg valamikor már az orrára lökte, nem tudom, hogy szabad-e ilyet megállapítanom, de amúgy jól nézett ki. Rájött, hogy az összehúzott, illedelmes pozícióm azt jelenti kész vagyok és indulhatunk, féltem, hogy valami koszos lesz miattam vagy tudom is én, bármit tönkre tudok tenni, kétlem, hogy ő jól fogadná, ha eltörnék valamit a menő kocsijában. Beindítva a motort, egy gyors mozdulattal az oldal tükrökbe nézett, hogy megbizonyosodjon, senki se jön éppen, majd kifordult az addigi parkoló helyéről és gázt adott, amitől az ülésbe passzírozódtam. Nem épp tartozott a biztonságos, lassú sofőrök közé, automatikusan ideges lettem, a táskám pántját birizgáltam az ujjaimmal és az alsó ajkam szélét is szétharaptam már, nem tudom Harry hogy vezet, mikor nem vagyok vele, de legalább ha ott vagyok, visszavesz a tempóból.
Egy ideig ismerősnek tűnt az útvonal, de aztán elvesztem, ez a hátránya, ha nem ismered a várost, pedig mennyi időm lett volna, hogy felfedezzem, bár annyira nem is érdekelt mi van azon a környéken, ahova amúgy sose mennék. Meglett volna a lehetőségünk beszélgetni akkor, mégsem szólalt meg egyikünk sem, nem tudom mit kérdezhettem volna vagy hogy mik érdeklik és gondolom ő is hasonló helyzetben volt, ami miatt nem hibáztatom, majd máskor talán megismerkedünk jobban. Hisz mostantól kezdve a nap nagy részében egymás mellett leszünk, elkerülhetetlen, hogy az unalmasabb órákban ne kommunikáljunk, mikor már nem kell tanítgatnom, bár biztos, hogy hónapok múlva is lesznek még botlásai, nekem is vannak. Egyaránt a munkahelyen, és egyaránt az életemben is, mi másnak nevezhetném Harryt, mint egy apró botlás, aminek a végén eddig még puhára estem, de egyszer talán már nem lesz így.
Niall bekanyarodott egy szűkebb, kietlenebb utcába, és ezzel együtt szerencsére lassított is, sejtettem, hogy ez a végállomást jelenti, a szélvédőn kilesve figyeltem az öreg, koszos épületeket, olyan leszek itt, mint egy flamingó a pingvinek közt. Elszállt a bátorságom hirtelen, mégsem volt jó ötlet utána jönni csak egy felső miatt, meg persze, hogy láthassam pár percre, de még azt se tudtam hogy fogok innen hazakeveredni, nem közölhettem a mellettem ülővel, hogy "Meggondoltam magam, nem tudnál inkább a város másik felébe vinni?".
- Ott van - hallottam meg hangját és vele együtt akcentusát is, ami amúgy mindig észlelhető, egy ujjal bökött az üvegen túlra, egy kis mélyedésre az épület oldalában. Ajkaimat összepréselve, feszülten bólintottam, majd muszáj voltam összeszedni magam és oldalra nyúlni, hogy kiszálljak, de egy pillanatra még meg kellett állnom, egy mély levegőt véve.
- Köszönöm a fuvart - mosolyodtam el féloldalasan felé fordulva, megint nem mondott semmit, csak biccentett, vajon megjegyezték már neki, hogy egy idő után ez zavaróvá válhat? Az ajtót nyitva, végül kint végeztem a poros úton, majd óvatosan becsapva magam után, kicsit félre álltam és néztem, ahogy megfordul, még egy intést is kaptam, olyan furcsa volt nekem ez a fiú. Egy szót alig beszéltünk a kávékészítés és kassza kezelésen kívül, mégis nagyon kedvesen viselkedett, bár lehet, hogy csak a személyisége volt alapból ilyen, nem tudhatom.
Mikor eltűnt, erőt vettem magamon és megfordultam, elmondhatatlan megkönnyebbülés fogott el az éj fekete, csillogó és természetesen ismerős Range Rovert látva, ami egy kicsit eldugva ácsorgott magányosan, egy hétköznapi embernek meglepő látvány lenne itt egy hasonló autó. Legalább abban már biztos lehettem, hogy itt van. Összébb húztam magam, mert hideg volt, a Nap nem sütött be a magas házak miatt, így fel nem száradt vízfoltok is tarkítottak az aszfaltot szórólapok és olajfoltok mellett, remegő lábakkal álltam meg a rövid lefelé vezető lépcső tetején az ajtót bámulva. Kellett a löket, ami megadja a bátorságot, hogy lemenjek, az enyém most éppen az utca másik végéről közeledő alakok voltak, akik elég beszámíthatatlannak tűntek, persze, délután fél ötkor talán nem bántanának annyira, de még egy erőfitogtatásra se vágytam. Lesietve, ügyeltem, hogy el ne csússzak, a kilincsre fonva az ujjaimat, már előre tudtam milyen zavarba ejtő lesz szembenézni a benti emberekkel, a szívem meglepően gyorsan dobogott, majd lehunyva a szemem, végül megtettem.
Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam a kinti körülményekből utalva, nem volt egy puccos hely, de edzőteremnek pont jó és tisztának tűnt, a lényeg, hogy pozitívan csalódtam, csak a fogadó tekintet volt ugyanolyan, mint amire gondoltam. Az asztalnál ülő, pár évvel idősebb srác a homlokát ráncolva bámult rám, láttam, ahogy többször is végignéz rajtam, de hiába, a kabátom alatt nem rejtettem extra izmokat, megértem a helyzetét, én is furcsálnám magam itt. Pedig a vállamon lógó táska miatt még úgy is tűnhetett, hogy edzőcuccot tartok benne, az ajtót becsukva magam után, hogy a benti meleg levegő ne keveredjen a kinti hideggel, közelebb léptem, várva valamiféle kérdést, hogy mit szeretne egy ilyen satnya ember ezen a helyen.
- Miben segíthetek? - kapott észhez végre, a torkát köszörülve ütötte az asztallaphoz a tollát, hogy írás kész legyen, de felesleges volt. Elfelejtettem kigondolni valami jó kis összeszedett indokot, így improvizálnom kellett, amiben nem épp vagyok jó, muszáj leszek az igazat mondani, hátha úgy is itt maradhatok, bár miért lenne gond? A helyet nagyon nem foglalom, nem nyúlok a gépekhez, és másokat se szándékozok zavarni.
- Öhm... én csak... jöttem valakihez, megvárhatom idebent? - kérdeztem zavartan motyogva, a szégyenlősségem többnyire kijön, ha idegenekkel kell beszélnem, főleg ha simán rávághatták a kérdésemre, hogy nem. Láttam az arcán azt a "így már érthető" érzést, pislogva oldalra bámult, mire követtem a tekintetét, döbbenten néztem az üveget, ami mögött voltak páran, talán azon gondolkodott vajon ki miatt jöttem ide. Tippelhetett arra a fiatalabb fiúra, aki meglepő módon izmosabb volt, amúgy nem, nem meglepő, de voltak ott még idősebbek is, bár azért remélem nem arra számított, hogy valamelyik ötven éves, kopasz és persze kigyúrt férfi ismerőse vagyok.
- Persze, ülj le - zavart meg a srác, mire muszáj voltam visszapillantani rá, majd fellélegezve a válasza miatt, elmosolyodtam. Volt pár szék, mind szabad, egyet kiválasztva, ahonnan jól ráláttam mindenkire, ledobtam mellé a táskám és a sapkát lehúzva a fejemről, a kabátomat is szétszedtem, elég meleg volt odabent. Megpróbáltam nem azzal foglalkozni, hogy a fiú rajtam tartotta a szemét, nem tudom mi lehetett olyan érdekes bennem, sejthette, hogy semmi rosszat nem fogok tenni, inkább csak meghúzva magam ülök és bámulok ki a fejemből. De nem volt mit bámulnom, ugyanis nem találtam az üveg mögött azt a személyt, aki miatt valójában eljöttem idáig, kicsit kétségbeesve emeltem feljebb a fejem, nem lehet, hogy nincs itt, hisz még a kocsija is kint állt. Kerestem az indokokat, ötleteket hol lehet, az öltözőre tippeltem volna vagy a mosdóra, mikor kicsit messzebb nézve, észrevettem hogy a tőlem távolabbi sarokban valaki nagyon agresszíven üti a szebb napokat is megélt kék boxzsákot. Döbbenetemben eltátva a szám, figyeltem, ahogy hátrébb lép, majd mély levegőt véve egyik lábát előrébb teszi, kezeit felemelve újra lecsap, nem láttam jól az arcát az izzadt göndör tincsek miatt, amiket a boxkesztyűs kezével akart hátratűrni, de nem ment neki.
Jól tudtam, hogy megvan ez az oldala is, de nem számítottam rá, hogy valaha is így fogom látni, erőszakosan és durván. Bár ellenállhatatlanul nézett ki, ahogy a fehér, ujjatlan felső alól kilátszódó izmai megfeszülnek, mikor ökle találkozik a zsákkal, mégis egyben ijesztő látványt is nyújtott. Sokat gondolkodtam már mihez hasonlíthatnám Harryt, de talán eddig a legjobb metaforám a Hold, hisz mindkettejüknek csak az egyik oldalát láthatom egyszerre.
Ezek ellenére oda akartam menni hozzá, de tudom, hogy lehetetlen, meg kell várnom míg kijön, ami ki tudja mikor fog megtörténni, nagyon úgy tűnt, hogy bele van merülve. Mint ahogy én a gondolataimba, ugyanis nem vettem észre, hogy valaki más figyelmét is felkeltettem, bár itt kiét nem, de már késő volt, mikor gondolom az öltözőből kilépő fiú felé néztem, ő már rég bámult. Reménykedtem, hogy egy vállrántással beletörődik és nem kezd el komolyabban foglalkozni vele mit keresek itt, de nem volt szerencsém, zavartan pislogtam, miközben pár hosszabb lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, majd egyszerűen levágta magát mellém. Edzőcucc volt rajta, megragadva az izzadt felsője alját, felemelte és megtörölte a homlokát, elkapva a tekintetem átkoztam magam, hogy miért nem barikádoztam be magam a táskámmal, kabátommal, úgy talán elkerülhettem volna ezt.
- Érdekes látvány vagy itt, ugye tudod? - kérdezte meg kötözködve hirtelen, mire összerezzentem, nem volt olyan mély hangja, mint Harrynek, de nem sok különbség volt. Szégyenlősen oldalra fordítva a fejem, néztem az borostás arcát, laza fél mosolyra húzott ajkait, és barna szemeit, meglepő volt, hogy egy nap alatt két új, ismeretlen ember is hozzám szólt, normális esetben ez havonta történik.
- Tudom, - hebegtem - de csak várok valakire.
- Sejtettem - nőtt szélesebbre a vigyora, visszabámultam magam elé, ilyenkor szokott beállni a kínos csend, de nem úgy tűnt, hogy ő be akarná fejezni a beszélgetést. Furcsa volt, bár nekem az összes ember furcsa ezen a világon, aki hozzám szól, a mellette lévő széket egy egyszerűnek tűnő mozdulattal maga elé rántotta, majd felrakta rá a lábat, a párnás részt bepiszkítva. Arra tippeltem volna, hogy ő is vár valamire, bár ki tudja mire, és csak társaságra vágyott arra a kis időre, amit csak az én személyemben lelt most meg, de talán az ilyen helyeken alap a barátságos, mindenki-a-haverom stílus. Itt volt az időm, hogy kicsit magabiztosabbnak tűnjek és én is kérdezzek, bár féltem, hogy tolakodónak tűnnék.
- Miért nem mész be? - nyögtem ki végül halkan a mondatot, mire az egyik sötét szemöldökét felemelve, szerintem próbálta kitalálni, hogy mit kérdezhettem. Aztán megvonta a vállát, de bátor cselekedetként a szemébe bámultam késztetve valami magyarázatra, akkor sem kell nekem beszélnem, hanem csak hallgatnom és figyelnem.
- Már voltam, de meguntam - közölte hanyagul, megértésem jeléül bólintottam, hátra dőlve tudtam le az én részemet. - Kíváncsi lennék kire vársz - jegyezte meg érdeklődve, mire kétségbeesetten tágra nyílt a szemem, mert ha elmondanám, azt is kérdezné mi közöm van hozzá és arra még én se tudom a választ. Tényleg nem tudom mit mondanék, megmagyarázhatatlan dolog, épp ezért maradtam túl sokáig csendben, tekintetemet elkapva, ravaszul mosolygott, mintha tudná, csak próbál csőbe húzni. Úgy tett mintha nem történt volna semmi sem, a témát elterelve, másra tért ki, ami talán fontosabb egy emberi kapcsolat teremtésében, alap információ, amit jó tudni. - Hogy hívnak?
Elkapott az érzés, hogy nem lenne jó ötlet elmondani neki, hisz annak se lett ártatlan vége, mikor legutóbb válaszoltam meg ezt a kérdést, akkor most nem is lennék itt, az alsó ajkamat harapdálva töprengtem. Talán azt hihette bolond vagyok és még a nevemet se tudom, de valójában azon agyaltam, hogy úgy jó lesz-e neki ha csak a keresztnevemet árulom el. Minden mindegy alapon, magamban megvontam a vállamat, lehet, hogy soha többé nem is fogjuk látni egymást és ez csak olyan tíz perces ismertség, a kezemet felemelve nyújtottam felé, hogy legalább a módját megadjuk.
- Louis - mondtam ki végül egy hosszú sóhaj keretében, mire ajkai görbülete csak nőtt és nőtt, már kezdett úgy tűnni, hogy valójában csak mű jókedv. Várakozóan pillantottam rá, mert azért én is kíváncsi voltam, hogy hogy szólíthatom, nem lenne fair felállás, de szerencsére észhez kapott és ujjaimat megszorítva elárulta a titkát.
- Zayn.

30. rész

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy végül nem tudtam teljesíteni az "előbb hozom az új részt" félígéretemet, de mindig is nehezebben írom meg a Harry szemszögeket és több idő kell hozzá, mert valahogy nem tudom milyen típusú szavakat kéne használnom. 
Oh, és remélem így már érthető mi a szerepe annak a bizonyos személynek. 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Harry Styles 

Álmatlanul feküdtem az ágyban, pedig hosszú órákig aludhattam volna még, lehunyt szemekkel fordultam az erkélyajtó irányába, élvezve a ritka napsütést arcomon, bár a vállaimat és hátamat is érte, egyszerűen csak próbáltam energiát szívni magamba az egész naphoz. Nem mintha olyan sok tennivalóm lenne, de ahhoz is kell az ambiciózus, hogy a kényelmes takarót és nagy, puha párnát elhagyjam, amik felettébb erősen vonzottak magukhoz ezen a reggelen, nem tudom mi miatt lettem ilyen eltunyult mostanság. Talán ezért is látogatom meg az edzőtermet. 

Halkan felmordulva a másik oldalamra fordultam és lassan pislogni kezdtem, gondolkodva bámultam a matrac szélén heverő fekete mobilra, ami különösen csendes volt, mióta körülbelül egy órája utoljára használtam. Feszülten számolni és becsülni kezdtem a fejemben, hogy vajon mennyi idő lehet gyalog ahhoz, hogy megtegyen az ember másfél kilométert, bár számításba kellett vennem, hogy annak a bizonyos személynek elég rövid és kicsi lábai vannak, muszáj volt elmosolyodnom a gondolatra. 
Meglepett vele, hogy hajnalok hajnalán arra kellett kelnem, hogy felhívott, nem mintha mérges lennék rá ezért, dehogy, ő akkor tárcsázza a számomat, amikor csak akarja, csak mégis furcsa volt, hogy találkozni szeretett volna velem. Még szoknom kell a tényt, hogy valaki saját döntéséből akar látni és nem úgy, hogy én kényszerítettem rá vagy parancsoltam meg neki, hogy most igenis idejössz hozzám. 
Mivel nem szólalt meg a készülék mellettem, a gondolataim elkalandoztak, hazudnék, ha azt mondanám nem ő jutott eszembe, de rögtön elűztem a szemeim elől, tőlem ez nem megszokott, hogy ugyanarra gondoljak állandóan. De nem tudtam segíteni magamon, a párnáért nyúlva a fejemre húztam és az arcomhoz szorítottam, mintha ezzel el tudnám űzni a képeket, amik nem hagytak nyugodni. Láttam, ahogy vörösen, lesütött szemekkel áll előttem félmeztelenül, mert nem hiszi el magáról, hogy jól néz ki, karjait maga elé fonja automatikusan, hogy takarja magát, miközben egyik lábáról a másikra lépeget zavartan és idegesen. Biztos, hogy odanyúlnék és elvenném a mellkasa elől kezeit, majd inkább csuklójára fonva az ujjaimat hagynám neki, hogy hozzám simuljon. Egy megtörtént pillanat is ott lebegett előttem, ahogy ajkait összeszorítva próbálja visszafogni az ordítását és könnyeit, ami csak félig sikerült neki, még mindig fel tudtam volna idézni magamban az érzést, ahogy ujjai a hátamba és lapockámba martak, de nem akartam. Valójában megbántam, akkor is, ha azt állítja, hogy ő nem, mert nem látta saját magát kívülről, nem látta az arcát, ahogy kínok közt vergődik, és a legrosszabb, a leglesújtóbb tény az volt, hogy miattam történt, mert nem figyeltem eléggé. Pedig az lett volna a feladatom, hogy különlegessé tegyem, hisz ezt is ígértem neki, de szokásos szótlansága és bezárkózottsága miatt azt se fogom megtudni, hogy ő miken gondolkodott közben, biztos utált. Bár akkor nem hívott volna fel, hogy találkozni szeretne velem, és az éjszaka utáni reggelen sem ugrott volna a nyakamba sírva, hogy azt hitte ott hagytam. És szerintem a visszafele úton se kaptam volna rajta minden percben, hogy felém néz vagy az ablakon kibámulva mosolyog magának, mint egyike a világ legboldogabb embereinek. 
Nem vagyok az az ijedős típus, de felugrottam, mikor a telefon rezegni kezdett az arcom előtt, túlságosan belemélyedtem a gondolataimba, kérdéseimbe és képzeleteimbe, olyan fajta ember voltam, aki előbb vagy utóbb megtalálta a válaszait, még ha erőszak is kellett hozzá. Unalmas is lenne az élet anélkül, ha valamin ne töprengenénk szabad perceinkben, néha jó elmenekülni a valóság elől az álmainkba, bár rég volt már, hogy olyat álmodtam, ami szép lett volna és szívet melengető. Felemelve a kezemet magam mellől a készülékért nyúlva, a kijelzőn villogó név meglesése nélkül nyomtam meg a felvevő gombot és tettem a fülemhez, tudtam, hogy ki fog hívni, valójában az ő hívását vártam már egy órája. 
- Na, felismerted? - kérdeztem köszönés nélkül, a lényegre térve, mert biztos, hogy képes lett volna elcsacsogni az elején mindenféle felesleges dolgokról, de nekem most fontosabb információkra volt szükségem. A torkomat kicsit megköszörültem, mert még mindig rekedt és mély volt a hangom, reggelente mindig ilyen, miközben félkarral feljebb támaszkodtam és a támlának dőltem háttal, a matracot bámulva kalandoztam el egy olyan kérdésre, hogy tulajdonképpen minek is nekem ekkora ágy. 
- Nem volt nehéz... - hallottam meg a vonal túlsó feléről az ismerős, de egyedi kuncogást, amitől meglepődött vigyor keletkezik azok arcán, akiknek füle még nem tapasztalta, de én már megszoktam, ezért csak egy pillanatra megrándult az arcom jobb fele. A sejtelmes válasz kíséretébe vártam valami magyarázatot is, ezért nem halmoztam el kérdésekkel, hamar meg is kaptam, bár nem olyan formában, mint számítottam. - Elég lett volna annyit mondanod, hogy alacsony, olyan, mint egy lány, meg magánál hordja a felsődet. Ó, és arról a szép foltról se feledkezzünk meg a nyakán...
- Elmesélhetem, hogy került oda - vágtam vissza rögtön gorombán, kötekedve, de a győztesek mosolyát viselve, mert nem éppen tetszett, ahogy leírta Louist. Szerencséje, hogy nem állt például mellettem, amúgy már rég gyomorszájon vágtam volna, az egy dolog, hogy a barátilag legközelebbi személynek nevezheti magát hozzám, de ilyeneket még neki is akadozva nézek el. Nem tudom mi ütött belém, egy alig hallható, gyors lélegzetet vettem, amit aránylag lassabban ki is fújtam, hogy tisztázzam a fejemet, még mielőtt folytatnánk a beszélgetést, amit úgy terveztem, hogy nem fog sokáig tartani. 
- Most inkább kihagyom, kösz. - nevetett fel már hangosabban, mire csak a szememet tudtam forgatni magamban fortyogva, ennek még biztos lesz következménye, majd amikor egyszer nem figyel. Nem számítottam arra, hogy folytatni fogja, meglepődtem, mikor újra megszólalt, de mélyebb és komolyabb hangon, a szavaitól kirázott a hideg, még úgyis, hogy a paplan takarta a fél felsőtestemet. - Harry, nem tudom mit tervezel ezzel a sráccal, de ha hasonlót, mint néhány előzővel... vagyis akikről tudok, akkor annak nem lesz szép vége. Itt állok tőle 5 méterre, talán ezt most hallja is, mindegy, szóval láttam, hogy néz ki, bármikor képes lennél darabokra törni lelkileg és fizikailag is, és...
- Fejezd be! - csattantam fel hirtelen, mielőtt még tovább folytathatta volna a kiselőadást, aminek mintha már szóról szóra tudtam volna a szövegét, idegesen fújtatva túrtam bele előröl a hajamba. Nem azért, mert idegesített volna az indokolatlan, esetleg valóságalaptalan beszéde, pont az volt a baj, hogy teljesen igazat kellett neki adnom, de nem akartam sose így belegondolni, főleg nem valaki más szájából hallva. Nekem kellett valamit mondanom, mert rájött, hogy feldúlt állapotba kerültem miatta és csendben is maradt, próbáltam az orromon venni a levegőt valamiféle nyugtatásképp, olyan dolgokat kerestem, amik lelki higgadtságot hozhatnak. Ujjakra gondoltam, apró ujjakra, amik fürgén csavargatják néhány tincsemet a halántékomnál, ezzel valamiféle biztonság érzetet adva, keskeny ajkakra, ahogy őszinte, csodáló mosolyra húzódnak, vagy összepréselődnek, mert próbálnak elrejteni valamit és ártatlan, tiszta óceán kék szemekre, amik még ha a lelke nem is, de nyitott könyvként álltak rendelkezésemre. Már halkabb voltam, mikor folytattam, számomra rejtély, hogy tudtam kiejteni a szavakat, de megtörtént és még ha csak egy fültanúja is volt, visszaszívni nem tudom. - Nem... Nem tudnám bántani. 
Féligazság volt, hisz a múltba tekintve már meg is szegtem, még ha nem is úgy bántottam, ahogy ember az ellenségét, és tudom, hogy nem szabadott volna engednem eddig elfajulni magamban a dolgot, de már késő volt bármit is tenni. Nem akartam komolyabban rá gondolni, vagy elképzelni egy ügyetlen, szégyenlős csókját, esetleg tenyerét az arcomon, mert utáltam a testem reakcióját, ahogy válaszolt ezekre, tudtam mit jelent, ha valakinek hevesebben dobog a szíve, vagy akaratlanul mosoly kúszik a szájára, de én minél távolabb taszítottam magamtól azt az állapotot. 
Nem. Egyszerűen nem lehet. Nem csúszhatok olyan mélyre, nem lehetek... szerelmes. Ez túl erős kifejezés, túl sok jelentéssel bír, még arra is nehezemre esik gondolni, hogy talán... kedvelem. De ő többet érdemel. Magamban őrlődtem, mint valami bolond, a hajamat tudtam volna tépni az akkor lejátszódó mondatok miatt a fejemben, megvolt az angyal és az ördög oldal is, de még nem választottam, hogy ki mellett maradok, mert időre volt szükségem.  
Teljesen elfelejtettem, hogy még vonalban vagyok és egy fontos beszélgetés közepén tartok, csak akkor pattantak ki a szemeim és szorult össze a torkom, mikor meghallottam egy halk hangot a túlsó háttérből. Nem értettem tisztán, de rögtön tudtam ki volt az, "Igyekezz!", valami ilyesmi volt az az egy szó, különleges és magas hanglejtéséről bármikor felismerném, még vakon is, mire egy másik hang is eljutott a fülemhez, egy közelebbi, hogy "Mindjárt!". 
- Majd még beszélünk, de mennem kell... - hadart már csendesebben az, akivel eredetileg kellett volna foglalkoznom, mire a fejemhez kaptam, ilyenkor jut az eszébe az embernek mindig minden fontos, amit eddig nem kérdezett meg. Jó, nekem annyi sok kérdésem nem volt, csak inkább olyanok, amiket magammal kellett megvitatnom, egy dolgot még muszáj volt megemlítenem, ami miatt tulajdonképpen elkezdődött ez a beszélgetés.
- Niall, várj! - szóltam bele a telefonba felemelve hangomat, hogy ha esetleg már elemelte a készüléket a fülétől is meghallja, hogy akarok még valamit, megkönnyebbültem a sürgető hümmögést hallva. Sóhajtva a homlokomat dörzsöltem, míg lehunytam a szemem, sötétségre volt szükségem az elmémben, hogy ilyeneket ki tudjak mondani, bár tudtam, hogy benne bízhatok és nem fogom mástól visszahallani a mondataimat, főleg nem attól, akire vonatkoztak. - Vigyázz rá, jó? 
- Azért vagyok itt - vágta rá, tudtam, hogy mosolyog, amitől ajkam széle felfelé görbült halványan nekem is, majd egy gyors elköszönéssel még pár másodpercig a fülemnél hagytam a telefont a csendet hallgatva. 
Tényleg azért vállalta el, az amúgy számára teljesen unalmas és felesleges munkát, mert én kértem rá, nem ment bele egyhamar, de meggyőztem azzal, hogy elég sok viszonzatlan szívességet tettem már érte, mire szemét forgatva rábólintott. El tudtam képzelni, ahogy az egyedi, de tipikus újgazdag mozdulatokkal megfogja a rongyot, amiről talán még azt se tudja mire jó, majd fancsalira húzva orrát, törölgetni kezd, viszont amint belép az ajtón pár dögös lány, rögtön úgy tesz, mintha ő lenne ennek a szakmának a csillaga.
Persze, az titok marad mi történt a másik kávés fiúval onnan, legfőképp Louis előtt kell rejtélynek maradnia, hisz nem tudom mit reagálna, ha rájönne, hogy sok köze van hozzám a hirtelen eltűnésének. Tommy, Toby, Taylor vagy tudom is én, hogy hogy hívták azt a gyereket, egyhamar nem megy a presszó közelébe, ha jót akar magának, vagy maximum kapna egy másik szép kis foltot a szeme alá és nyomulhat dalmata stílusban, nem volt nehéz megmutatni neki ki az erősebb. Még visszagondolva is kárörvendő vigyorra nőnek az ajkaim, ahogy este mit sem sejtve kilépett a kávézó ajtaján, mire én, mint a sötét meglepetése megragadta hátulról és beráncigálta két égbe nyúló háztömb közé a sikátorba. Provokált, talán ezért is fajult tettlegességig az amúgy csak beszélgetésnek induló megfélemlítés, olyan szavakat és átgondolatlan mondatokat köpött elém, amik miatt ködös lett az agyam, majd egyszerűen megismertettem az arcát az öklömmel, rögtön le is léptem, amíg ő a szemét fogva térdre esett.
Niall azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy túlságosan hirtelen haragú vagyok, mert nem tehetek ilyet valakivel, aki csak jó barátságban volt egy számomra fontos személlyel, felállva ott hagytam szó nélkül, mert nem akartam végighallgatni, ahogy kioszt és elkezd regélni mit kéne inkább tennem, hogy közelebb kerülhessek ahhoz a bizonyos emberhez. Nem akartam közelebb kerülni hozzá, vagyis lelkileg biztos nem, nem hagyom, hogy újra itt hagyjanak egyedül miután én odaadtam mindenemet és kitálaltam a szívemet, ennél nagyobb csődtömeg már nem lehetek.
Az arcomhoz emelve mindkét tenyeremet, megdörzsöltem a szememet, ez egy jó technika a gondolatok elűzéséhez, egy kis időre biztosan, majd a már zavaróan bemelegedett takaró szélét megragadva, lehúztam magamról és néhány elaludt izmomat kilazítva felálltam. Megszokásból aludtam csak egy alsónadrágban, sőt néha egy szál semmiben, hisz teljesen egyedül voltam a nagy házban, senki előtt nem kellett takargatnom magam, meg amúgy sem voltam sose az a szégyenlős típus, inkább élveztem is, ha én hoztam zavarba másokat a csupaszkodással. De most olyan hidegnek tűnt minden, a padló a talpam alatt, az ajtó kilincse, mikor ráfontam az ujjaimat, majd a fürdő levegője is, pedig az az előző éjszaka párája miatt mindig meleg marad. Nem vesződtem olyasmikkel, mint a tükörbe nézés, egyenesen a zuhanyzóba álltam.
A forró víz megnyugtatóan folyt le a hátamon, bőrömet először égetve és csípve, de hamar megszoktam, még jól is esett, elfelejteti az emberrel a gondjait. Örültem volna, ha még egy kicsit tovább ott maradhatok, de össze kellett kapnom magam, így gyorsítottam a mozdulataimon és pár perc után már egy törölközőt magam köré tekerve sétáltam ki. Lépteim után apró vízfoltok maradtak a padlón, de nem foglalkoztam velük, úgyis felszáradnak majd maguktól, a derekamról levéve a frottír anyagot, áttettem a fejemre és előre hajolva kicsit megdörzsöltem a nedves hajamat, majd az ágy alsó támlájára dobva a már felesleges rongyot, előszedtem néhány olyan ruhát, amik jók arra, hogy beleizzadjunk.
Már nem is emlékeztem mikor mentem utoljára az edzőterem környékére, másabb és fontosabb elfoglaltságaim akadtak az utóbbi időben, egy táskába beledobálva a cuccokat, hétköznapi viseletet magamra rángatva indultam az előszoba irányába, ahol leakasztva a kabátomat, az alsó karomra tettem és berögzült mozdulatokkal nyitottam-zártam a bejárati ajtót. Kellemes volt a levegő, épp ezért nem vesződtem a dzseki felvételével, csak bedobtam az autó hátsó ülésére a sporttáskával együtt, majd a volán mögé beülve, hagytam egy kicsit felmelegedni a motort, elmerengve bámultam a visszapillantó tükörből kocsi alól felszökő halvány fehér füstöt.
Alig vártam, hogy külön vonulva a boxzsákhoz, egyedül lehessek és minden felgyülemlett dolgot kiadhassak magamból, sok módszert kipróbáltam már, de talán ez a legjobb hozzá, meg még néha egy kis nikotin is sokat segít, de arra nem voltam büszke. Bár mi miatt verhetném a mellkasomat az én életemben?
Az utakon nem voltak sokan, a reggeli dugó fronthoz már késő volt, a délutánihoz meg korán, könnyű volt így vezetni, mert nem kellett különösebben koncentrálnom a forgalomra, hamar oda is értem a célpontomhoz, ami ha az ember nem figyelt, láthatatlan maradt számára. Persze a szomszéd, nagyobb városok tele voltak puccos, modern edzőtermekkel, de nem éppen vonzott, jobban szerettem a megszokott, kicsit már lepukkadt helyet, ahol szemmel követhetted hány új hajszálrepedés kerül rejtélyes módon a falra hetente és megvan az az egyedi illat is, ami nem épp volt parfüm jelölt aroma, de azt a helyiséget jelképezte.
Leparkoltam egy szabadnak és háborítatlannak tűnő helyre, ahova szokásosan álltam minden alkalommal, hátra nyúlva a kezembe fogtam a dolgaimat, hogy ne kelljen még a hátsó ajtót is kinyitni, majd szabad tenyerembe véve a kocsikulcsot, lezártam, egy apró pittyenéssel jelzett vissza.
Az utcán körbenézve, csak pár ember lézengett tőlem távol, ezért zavartalanul sétáltam nagy léptekkel az épület felé, aminek oldalában volt egy kis lépcső, de lefelé vezetett, a néhány öreg, vagy már nem aktuális szórólappal teleragasztott ajtó kilincsét megfogva, magabiztosan nyitottam be. Egyszerű volt a felépítése a helynek, egy asztal a bejelentkezéshez, jobbra egy kisebb öltöző, szemben pedig egy hatalmas, folyosót végigszelő üvegfal, ami mögött pedig a rendes edzőterem. Az volt a jó az üvegben, hogy kívülről beláttál az emberekre és gépekre, de bentről tulajdonképpen tükör volt, még ha kevésszer is volt meg az alkalmam rá, de szoktam figyelni másokat, arra, hogy mit csinálnak, mennyire erőltetik meg magukat, vagy hogy vajon mi okból vannak itt.
A pultnál ülő srác felpillantott, ismertem, elég régóta dolgozott már itt, de a neve nem jutott eszembe, bár úgy látszott csak az én felemről volt így, mert az ő arcára meglepődött mosoly húzódott, míg bámulta, ahogy odaállok elé. Így is magas voltam, de így még jobban felé emelkedtem, nem viszonoztam a kedvesnek szánt gesztust, sose szerettem mosolyogni, csak ha őszintén jött, mogorván vagy talán közömbösen pillantottam le rá.
- Rég jártál erre, Styles - jegyezte meg, elővéve a papírjait firkantott valamit az addig ujjai közt forgatott tollal, miközben én meglepődve meredtem magam elé a vezeték- és egyben szakmai nevem hallatán, mintha ezer évek teltek volna el, mióta utoljára hívtak így.
Meghökkenve kellett rádöbbennem, hogy az emberek számára mindig ugyanaz maradok, ha évtizedekre tűnnék el rejtélyesen is tudnák, hogy ki voltam előtte és miket tettem, hiába híresztelnék el a halálomat, inkább vigyorogva ünnepelnének vagy suttognának, hogy vajon ki volt az aki elintézte azt a beteg, vérszomjas Stylest. És ez ellen nem tehetek semmit sem, már nem.   

29. rész

Sziasztok!:) Jelentkezem az új résszel és egyben egy új szereplővel is, aki annyira nem ismeretlen, de a történetbeli karaktere nagy vonalakban eltér a valóságtól. Köszönök minden, mint mindig és remélem is, hogy tetszik nektek, amit itt összeszerencsétlenkedek, szóval... igen.
(Oh, és nem ígérem, de lehet, hogy jelentkezem még következő péntek előtt.)
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Tanácstalanul álltam a tükör előtt, még reggel volt, olyan fél hét körül, de a Nap szerencsére már kezdett előbújni, ezzel világosságot hozva, bár annak ellenére felkapcsoltam a villanyt, mert alig bírtam befogadni a látványt, amit kaptam magam elé bámulva. Nem volt durva velem Harry, mármint én nem emlékszem, hogy hogyan sikerült azokat a halvány foltokat csinálnia rajtam, a nyakam hajlatában lévő véraláfutással már nem is foglalkoztam, azt tudtam, hogy úgyis ott fog maradni. De mi van a csípőmön húzódó piros vonallal? Nem mintha a szívem mélyén nem tetszene, hogy apró emlékeket hagyott rajtam, hisz rásimítva mutatóujjamat beugrottak pár másodperces részletek, meddig fog még ez tartani?

Egy viszonylag szűk nyakú felsőért nyúlva, gyorsan felkaptam magamra, mert közben indulnom is kellett volna már, hisz a hétvége ellenére ugyanúgy megmaradt a normális életem és sajnos foglalkoznom kell olyan unalmas dolgokkal, mint a munka. Sietősen egy pulóvert is lekaptam a polcról, de miközben a cipzárért nyúltam és próbáltam felhúzni, eszembe jutott, hogy ebben voltam akkor is, mikor először mentem találkozni vele a parkba, halvány mosoly húzódott a számra. Nem szabadna eszembe jutnia mindenről, de hát ezekben a tünetekben szenved az, aki hasonló érzéseket táplál valaki iránt, mint amiket én Harry iránt, olyan nehéz még magamban is kimondanom. 

Újra visszalestem a szekrénybe, rögtön meg is láttam, amit kerestem a tekintetemmel, gondolkodva bámultam a nekem kicsit túlméretezett fekete pólóra, talán gáz vagyok, de addig afféle kis relikviaként őrizgettem, de ideje lesz visszaadnom neki. Emlékeztem, ha még csak foltokban is arra, mikor nem engedett haza és nála kellett aludnom, hogy tudnám elfelejteni, bár akkor még teljesen máshogy álltak a dolgok. Persze, azt nem teszem hozzá majd, hogy kétszer aludtam benne és hogy majdnem azt vettem fel a mi kis hétvégénkre, elég lesz annyit tudnia, hogy nálam volt. Lábujjhegyre állva kivettem becses helyéről, bevallom nehéz szívvel válok meg tőle, az ujjaim közt szorongatva az anyagot fordultam meg a mobilomért kutatva, szokásosan az ágyban találtam meg, nem tudom másoknak is megvan-e az a szokása, hogy a telefonjukkal alszanak. Leülve a matrac szélére, egy pillanatra hátra pillantottam a rendezetlenül ott hagyott takaróra, az nem őrzött magában annyi emléket, nem hullámzott tőle a mellkasom, inkább a csengésekre figyeltem, amik már aggasztóan sokszor hangoztak el, talán rosszkor hívom? 

- Drága, vannak akik ilyenkor még alszanak - dünnyögte egy álmos, rekedt hang a vonal másik végén, mire beszívtam az alsó ajkamat és lehunytam a szemem, erre elfelejtettem gondolni. Néha azon agyaltam, hogy nem-e idegesítem, mert tudom, hogy vannak emberek, akiket a plafonra tudok vinni, de őt nem akartam, bármelyik rossz szokásomról leszoknék az ő kedvéért, zavartan gyűrögettem a felsőjét az ölemben. 

- De én mindjárt dolgozni fogok - szóltam nevetségesen, persze, ha már én fent vagyok, akkor legyen fent az egész város, okos taktika. Elkapott az érzés, hogy szívesen feküdnék most ott mellette az ágyában, a paplan alatt és hozzásimulva csupasz mellkasához, addig simogatnám az arcát, míg ki nem nyitná fáradtan csillogó szemeit és mosolyogva adnék egy jó reggelt puszit az ajkaira. Ilyenkor pofon kéne vágni engem, nem szabad képzelegnem, mert abból mindig valami túl romantikus vagy nyálas kép lesz, ami sosem fog megtörténni. 

- Igen, én meg este dolgozok - vágott vissza, mire rögtön mosoly kúszott a számra, de le is rohadt, mikor rájöttem, hogy mi a "munkája". Nem szerettem, mikor fejbe csapott a tény, hogy egy... egy bérgyilkos, olyan csúnya ez a szó, olyan illegális, ha ismernék az emberek az igazi énjét, tudnák, hogy milyen jó személyiség és hogy nem csak egy zűrös fiú, aki pénzért bármikor életeket ont ki. Vagy talán csak én tudom rosszul és az az oldala, amit nekem mutat csak akkor létezik, ha mellettem van, egyszer kíváncsiságból megnézném, hogy milyen a jelleme, mikor valaki mással van. A kialakult csendet meg akartam törni, szerintem ő is rájött, hogy valami rosszat mondott, a torkomat megköszörülve, összeszedtem a gondolataimat és rátértem az eredeti témára, amiért felzavartam álmaiból. 

- Tudunk ma találkozni? - reménykedtem a helyeslő válaszban, hisz nem csak azért akartam látni, hogy visszaadjam neki a régen elvett felsőjét, hallani akartam, ahogy közvetlenül hozzám beszél, rám mosolyog vagy hozzámér. Hisz ki ne szeretné, ha egy kis ideig törődnek vele és érezheti azt a különleges bizsergést csókolózásnál, vagy csak a hideg kirázást egy gyengéd simításnál, nekem az is elég, ha csak a közelemben van. 

- Edzőterembe megyek -  motyogta lehangolóan, mire csalódottan lebiggyesztettem az alsó ajkamat és a lábamat bámultam, szomorú sóhaj hagyta el a számat. Ezért is volt nehéz visszatérni a valóságba, a hétköznapi életbe, mert mindkettőnknek megvoltak a saját programjaink, gondolom ez a nehéz része egy kapcsolatnak, megoldani, hogy néha találkozhassatok is megengedhessetek magatoknak pár pillanatot. - De kihagyhatom, ha szeretnéd...

- Nem kell, menj csak nyugodtan - vágtam a szavába rögtön hamis mosolyt felvéve, mintha látná, nem vagyok önző, hogy miattam ne menjen oda, ahova a találkozásunk előtt is járt, ő se kért meg arra, hogy ne menjek el a focimeccsre csak, hogy vele lehessek. 

Elköszönve leraktam a telefont, majd a zsebembe dugtam, néhány hosszú másodpercig még ültem ott magam elé meredve, lejátszva újra ezt a rövid kis beszélgetésünket, majd rádöbbenve az időre, sietős mozdulatokkal összekaptam magam. A pólót azért a biztonság kedvéért beraktam a táskámba, amit mindig elhordok magammal a kávézóba, majd a vállamra kapva, becsaptam magam után a szobám ajtaját és az előszobába kocogtam. Egy dzsekit is felvettem magamra, mert a napsütés ellenére hidegnek tűnt a levegő, plusz a szokásos meleg fűtéses kocsi helyett most sétálnom kellett, mivel már senki sem tartózkodott a házban, nekem kellett kulcsra zárnom a bejáratot és a kaput is. Sose voltam jóban a kulcsokkal, ez most is meglátszott, eltartott pár percig, míg végül mindkét zár kattant egyet és megkönnyebbülve elindulhattam, már el is felejtettem mikor voltam utoljára gyalog. 

Az első két utcát még viszonylag lelkesen tettem meg, a csípős időben sétálva nézelődtem és agyaltam felesleges dolgokon, mint például mennyire meg tudja változtatni egy évszakváltás a környéket, még akkor is ha a szigetországban többnyire mindig ugyanolyan az idő. Az út könnyebben el tud telni, ha nem azt számolgatom, hogy még mennyi van hátra, amúgy pontosan tudtam, hogy még háromszor kell jobbra fordulnom és csak akkor leszek a parknál, amitől megint csak meg kell tennem egy kicsit, hogy ott legyek. 

Ha akarnám se menne, hogy a gondolataim végül ne ugyanott kössenek ki, vagyis ugyanannál a személynél, a még egészséges, zöldellő falevelek a szemére emlékeztettek, a nedves talaj pedig a hajára, bár egyik sem lesz sose olyan lenyűgöző, mint ő, még megközelítve se. Talán elfogultnak hangzok, de bárki megmondaná ezt, tudom jól, hogy ha kívülről a félelmet is mutatják, ha valahol feltűnik, a szívük mélyén szívesen elmennének vele legalább egy éjszakára.

Inkább más témákra tereltem a fejemet, mert nem akartam, hogy tudatosuljon bennem, hogy hány olyan nálam sokkal jobb ember van, aki simán elvehetné tőlem, úgy beszélek róla, mint az utolsó szelet tortáról egy szülinapi bulin, amit megkaparintottam, de készülnek megverni érte. Azon se volt kedvem rágódni, hogy vajon mi a fene van bennem, ami miatt kellek neki, mert biztos, hogy másnap reggelig se jönnék rá, ezért egy olyan kérdést tettem fel magamban, mi még egyszer sem merült fel bennem eddig, de mostanában egyre jobban foglalkoztatott. 

Mennyi idő után szabad kimondani egy párkapcsolatban a bűvös "szeretlek"-et? Egyáltalán, ami Harry és én köztem van az párkapcsolat? 

Hangosan felsóhajtva vágtam át az ismerős utcán, korán volt még ahhoz, hogy emberek sétáljanak idekint, belerúgva egy eldobott kólás üvegbe, összerezzenve figyeltem, ahogy leesik a járda széléről az útra és hangos csörömpöléssel végül megáll. Nem sokára újra el kéne mennem egy foci edzésre, mert az úgy nem szerencsés, ha kihagyok heteket, majd váratlanul feltűnök és kezdem előröl, előbb vagy utóbb onnan is ki fognak rakni, bár állítólag jól játszok még ahhoz képest is, hogy mindig engem állítanak ki elsőnek. De nem az én hibám, néha fellöknek, néha meg kicsit felkapom magam szerintem igazságtalan lap osztogatásért. 

A táskám pántját megigazítva, kicsit feljebb húztam a dzsekimet, mert fázni kezdett a nyakam és a hideg levegőtől csíptek is a véraláfutások, arra még nem jöttem rá, hogyan fogom őket elrejteni addig, míg nem lesznek elég halványak ahhoz, hogy arra fogjam, beütöttem. 

Megkönnyebbülés fogott el, mikor megláttam a sarkon a kávézót és a szimbólumának tábláját az ajtó felett, már kezdtek begörcsölni a vádlijaim, gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb bemehessek a melegbe és leülhessek pár pillanatra, míg elkezdjük Tylerrel a napot. Tényleg, Tylerről is rég hallottam már, talán utoljára akkor, mikor felhívott panaszkodni a szerelmi életéről, elég hülyének nézhetett, amiért belenyögtem a telefonba, de Harry miatt volt. Úgy terveztem, hogy majd ma kiengesztelem valamivel és rákérdezek, hogy hogy alakultak a dolgok, abba jó vagyok, hogy meghallgassam mások panaszkodását és bólogassak vagy kifejezzem a sajnálatomat, esetleg vele együtt szörnyülködjek. 

De amikor benyitottam az üvegajtón és megálltam egy kicsit, mert kirázott a hideg a hirtelen hőmérséklet változás miatt, megfordulva nem azzal találtam szemben magam, akire számítottam, megilletődve néztem az ismeretlen fiúra, aki a pult mögött ült és érkezesemre felkapta a fejét. A telefonját nyomkodta addig, a másik kezével meg a fekete napszemüvegét birizgálta, meglepődtem és nagyokat pislogtam, míg végül ő vette rá magát, hogy mozduljon és kezdjen köztünk valami kapcsolatot, felállt, amitől láthattam, hogy egy magasak lehetünk, csak a felfelé meredező haja miatt tűnt magasabbnak. 

- Szia, te gondolom Louis vagy - mosolygott rám, miközben végigmért, tisztán lehetett hallani akcentusát, leszűrtem magamban, hogy nem idevalósi, vagyis legalább kiskorában biztos nem errefelé lakott. Egyik kezével beletúrt az előbb említett piszkos szőke tincseibe, majd a másik karját nyújtotta felém a pult felett, zavartan közelebb léptem, miközben bólintottam egyet, bár ötletem sem volt honnan tudhatja a nevem. Ujjait megfogva, fél szemöldökömet felemelve bámultam kék szemeibe, többnyire sötét ruhák voltak rajta és divatosak, mintha Harry hordott volna hasonlókat, magamban elpirultam, hogy már megint ő jutott először eszembe. - Niall vagyok. - zavart bele gondolataimba, valami gesztusként én is felfele görbítettem a számat, de még mindig nem értettem mit keres itt, párszor megrázva kezét végül elengedtem és vissza tettem a táskám pántjára. 

- Öhm... segíthetek valamiben? - kérdeztem, miközben azon agyaltam, hogy Tyler hol lehet, pedig mindig ő szokott itt lenni hamarabb és én vagyok a késő típus, rosszat sejtettem. Míg a válaszára vártam, lehajtottam a fejem és a cuccomat leraktam a pult másik részére, a cipzárt nem húztam be jól, ezért a lendülettől kiesett belőle az agyonkínzott fekete póló, zavartan érte nyúlva, szemem sarkából láttam, hogy a titokzatos srác a felsőt bámulja, majd elvigyorodik. Egyre több kérdésem volt vele kapcsolatban, az anyagot visszagyömöszölve, tekintetemmel próbáltam megkeresni az övét, szokásos szégyenlős énemtől ez egy bátor tett volt, kezdtem türelmetlen lenni, mert nem szólalt meg újra. A nyakamra tévedt a tekintete, rögtön odakaptam a kezemet zavartan és takarni próbáltam, de már mindegy volt, aztán észhez kapott, hogy nem rég kérdeztem valamit. 

- Én vagyok az új munkatársad - közölte végül leegyszerűsítve feleletét, döbbenten bámultam rá, még az állam is leesett, de annyira nem nézhettem ki hatásosnak, mint a mesékben. 

- Mi történt a régivel? - hebegtem, azért nem ordíthattam rá, hogy "Hol a francba van Tyler?", idegesített, hogy én erről semmit se tudtam, pedig azért gondolom nekem is szólhatott volna a főnök, hogy keddtől mással kell dolgoznom. Megvonta a vállát hanyagul, persze, sejtettem ezt a választ, a pultnak támaszkodva doboltam az ujjaimmal, míg azon rágódtam, hogy miként kéne ezen a kínos helyzeten túltennünk magunkat, már rájöttem, hogy nekem is kellesz betanítanom és megmutatnom, hogy mi hol van. - Gyere, hátul van az öltöző. 

Bólintott egyet, féloldalas mosoly függött az ajkain végig, mintha bármelyik pillanatban betörhetne ide egy csapat lesifotós és lekapnák, furcsának tűnt nekem ez a fiú, valahogy nem idevalónak, zsebre dugta a kezét és követett, ahogy azt kértem. Nem nagyon tudtam miként kéne segítenem rajta, hisz én is úgy jöttem ide, hogy Tyler már itt volt, szóval ő volt az első napokban az útbaigazítóm, nekem is valami hasonlót kéne Niallnek biztosítanom, még a neve is érdekes. Nem mintha elkezdeném kritizálni vagy leszólni, mert amúgy kedves srác és nekem ott volt a kis titkom is, hogy máshogy is tudok rá nézni, de nem nagyon ért fel a szintre, amit én megkaptam valaki mástól. 

Érdeklődve nézett körbe a kis hátsó helyiségben, fájó szívvel néztem a szekrények felé, már csak az én címkém volt rajta az egyiken, a másikról lekaparták, inkább elfordulva a fogason lógó felszabadult kötényért nyúltam és az újonc felé tartottam. 

- Vedd fel, kötelező - utasítottam, mire tekintetét rám emelte, majd az ujjaim közt fogott, amúgy idétlen anyagra és elfogadva, maga elé téve nézegette magát benne. Halkan felnevettem, nem nagyon illett hozzá a zöld szín a sok fekete ruha miatt, de biztos vagyok benne, hogy annak ellenére mostantól ő lesz a fő attrakció a kávézóban a lányoknak, bár eddig se én voltam és nem is akartam az lenni, mert nem lett volna belőle semmi hasznom. - Hogy hogyan kell kávét csinálni, arra majd időközben úgyis rá fogsz jönni, nem nehéz. 

Figyelmesen hallgatott és bólogatott, mintha fejben végig jegyzetelt volna, bár azt is láttam rajta, hogy szívesebben lenne valahol máshol, bár ki nem, én is inkább lennék Harrynél, a képzelőerőm fel sem ér a valósághoz, de attól még görcsöt okozott az alhasamban a kép, ami a szemem elé szökött. Bárcsak megismételhetnénk a hétvégét, most rögtön, megpróbálnék jobb lenni és én is adni neki valamit, nem lennék hangos, nem sírnék, csak élvezném a tényt, hogy egymással lehetünk és olyan közel. Nem tudom, hogy ezek után hogy fog menni ez a dolog, mármint bármikor ha ráérünk és megkívánjuk egymást, vagy minden egyes alkalomnak különlegesnek kell lennie? Bár, ha vele vagyok az már amúgy is különleges, a többi csak segíti és megadja a háttért, Niall észrevette, hogy elkalandoztam és felvonva szemöldökét mosolygott rám bámulva, zavartan lesütöttem a szemeimet, nem kell tudnia, hogy min gondolkodtam. 

- Menjünk - bólintottam magamnak az elülső tér felé bökve, ideje lesz kezdeni a munkát, mert pár perccel már biztos elmúlt nyolc, nem akartam az első napján megmutatni neki mennyire figyelmetlen és lusta vagyok, majd úgyis megtudja. 

- Előbb elintézhetek egy hívást? - kérdezte felemelve a telefonját, pislogva néztem az ujjai közt tartott készüléket, eléggé újnak tűnt, ötletem sincs hol dolgozhatott ezelőtt, ha így el van eresztve, és miért hagyta ott akkor azt az állást. 

- Siess - engedtem meg felé végre egy mosolyt én is, miközben a folyosó felé indultam, visszapillantva néztem, ahogy a kijelzőt nyomkodva keresi a telefonszámot, biztos valami barátnőt vagy havert akart tárcsázni. - Addig én kinyitok. - szóltam utoljára, mire hátra pillantott a válla felett és bólogatott jelezve, hogy megértette, nagyot sóhajtva hajtottam be magam mögött a faajtót, hogy nyugodtan tudjon beszélgetni. 

Előre sétálva, a bejárathoz csoszogtam és megfordítottam a Zárva táblát, egy pillanatra kilestem az utcára és a járda szélén parkoló autókra, amik harmatcseppjein megcsillant a reggeli fény, ilyenkor még úgysem szoktak vendégek jönni, a pult mögé leülve az asztallapra könyököltem és az otthagyott fekete napszemüvegét bámultam. Olyan ismerős volt valahonnan, mintha már láttam volna valakin ugyanilyet, de persze ez egy tömegárú, bárkinek lehet ilyen napszemüvege odakint, megrázva fejem űztem el a paranoiám is inkább csináltam magamnak egy forró teát, azon gondolkodva, hogy hol lehet az edzőterem.
Talán elmegyek és meglesem. Vagy nem, lehet mérges lenne rám. Nem tudom. 

28. rész

Meglepetéééés.\o/
 Unatkoztam a hétvége során, így gyorsan megírtam a következő részt és minek várassalak titeket, ha már most is kitehetem, nem igaz? Hát, a végére nem mondanék semmit, úgy látszik nem tudom elkerülni a "szaftosabb" pillanatokat, mindegy, remélem nem gond. :D
A következő bejegyzés ugyanúgy pénteken jön majd (ami már nem a hotelban fog folytatódni, kihagyom az unalmas visszautazást), ez ne zavarjon meg titeket, tényleg ajándék.
Jó olvasást! 

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Lou? Felkeltettelek? - kérdezte kedvesen és bűnbánóan, még nem hallottam az ő szájából a becenevemet és nem is gondoltam volna, hogy használni fogja, de bevallom, jó értelemben kirázott tőle a hideg. Még mindig nem jutott el teljesen az agyamig, hogy tévedtem és én hülye nem bíztam benne eléggé, csak bámultam rá nagy szemekkel, miközben az ajtót óvatosan becsukta maga után és felvonta a szemöldökét, várva, hogy legalább levegőt vegyek már végre. Bármikor, ha ránéztem, arcon csapott a tény milyen jól néz ki, a haja most kócosabbnak tűnt, amitől a göndör tincsek szanaszét álltak a feje búbján, gyorsan beletúrva helyre akarta igazítani, de ugyanúgy visszaálltak, mintha elaludta volna, világoszöld íriszei engem lestek, míg egy pillanatra kidugta a nyelvét és végignyalt alsó, telt ajkán. 

Nem válaszoltam a kérdésére, szerintem hangom sem volt azokban a percekben a döbbenettől, hirtelen ledobtam a földre a ruháimat, nem érdekelt semmi sem, kettő hosszú lépéssel odasiettem hozzá és majdnem fellökve a lendületemmel, karjaimat a dereka köré fontam. Egy "woah" hanghoz hasonló reakcióval hátrébb tántorodott, de tenyerét rögtön a hátamra simította és hagyta, hogy teljes erőből magamhoz szorítsam, arcomat a felsőjébe dörgöltem a mellkasánál, jellegzetes, pillangókat felkeltő illatát beszívva, alig tudtam elhitetni magammal, hogy itt van. 

Nem szólt semmit, csak nyugtatóan simogatta a felsőkaromat, vállamat, lapockámat, majd újra bejárta ugyanazt az utat, fejét lehajtva, haja súrolta az arcom bal felét, ujjaim erősebben markolták a pólóját, ezzel minél közelebb húzva magamhoz. Pár mély lélegzetet véve, csak egy leheletnyire húzódtam el, kicsit zavarba estem, mert egyrészt félmeztelen voltam, másrészt pedig lerohantam, halkan megköszörülve a torkomat, igyekeztem összeszedni magamat. 

- Azt hittem elmentél - suttogtam reszelős hangon, a szemébe biztos nem mertem volna akkor belenézni, fejemet kicsit feljebb emelve, a nyakhajlatához hajoltam és arra koncentráltam, hogy nehogy összeessek. 

- Megígértem, hogy maradok. - dünnyögte rekedten és értetlenül a fülembe, igaza volt, csak az én bizalmam nem volt elég erős ahhoz, hogy teljes mértékben higgyek neki. - És amúgy sem hagynálak itt. 
Halványan elmosolyodva hunytam le a szemhéjamat, különleges érzés fogott el, ami kellemes melegséget árasztott szét a testemben, hiába tagadtam volna ezek után az érzéseimet iránta, felesleges lenne, mert abban az egy dologban már biztos voltam. Boldog voltam, talán életemben először igazán boldog, amikor nem csak füllentésből vigyorgok vagy tettetem a jó kedvet, annyira nem figyeltem rajta kívül másra, hogy észre se vettem a könnyeimet lefolyni az arcomon. Talán addigra jutott el a tudatomig a megkönnyebbülés, a fellélegzés, hogy nem maradtam egyedül és nem hagyott el az a személy, akiért tőlem szokatlan érzéseket tápláltam, persze bevallani még sokáig nem lennék képes, de bőven elég az is, hogy a szívem mélyén már tudom. Sajnos nem tudtam visszatartani, ezért véletlenül hangosan felszipogtam, ijedten vártam, hogy észrevette-e, magamat ostorozva káromkodtam magamban, mert óvatosan eltolt magától annyira, hogy megbizonyosodhasson benne, jól hallotta-e, szemeimet rögtön lesütöttem. 
- Ne sírj, kérlek - simította az ujjait az arcomra, hangjában fájdalmat lehetett felfedezni, mire kíváncsian visszapillantottam rá, vonásai könyörgést tükröztek és gyötrődést a tényre, hogy könnyezek, párat pislogva próbáltam elkerülni, hogy elhomályosuljon a látásom. Közelebb hajolt, ajkai majdnem súrolták az enyémeket, keze gyengéden cirógatott nyugtatásképp, de én még mindig kérdőn bámultam rá, mert nem értettem a helyzetet. - Miattam sírtál tegnap is, nem hiszed el mennyire utáltam magamat, amiért fájdalmat okoztam neked. 
Ámulva néztem egyik szeméből a másikba, szám elnyílt döbbenetemben, sose mondtak még nekem hasonlót, miután bántottak, akár fizikailag vagy szóban, és nem egyszer volt olyan, nem gondoltam volna, hogy tovább nőhet a csodálatom iránta. Előrébb hajolva összenyomtam szánkat, karjaim még mindig görcsösen szorították a derekát, mire ő másik kezét felfuttatta a csupasz hátamon és ujjai megálltak a hajamban a tarkómnál, gyengéden játszva a tincseimmel, minden mozdulata olyan ügyelő és finom volt, féltem, hogy talán úgy döntött emiatt, hogy többet nem ér hozzám úgy. Pedig ha tudná milyen emléket és élményt adott a tegnap éjszakával, nem tudtam elhinni, hogy pár órával azelőtt még ugyanazzal a fiúval feküdtem bele gabalyodva az ágyban és adtam oda teljesen magamat neki. De hát így volt, mindent megadtam neki, amit egy ember odaadhat a másiknak, olyan dolgot tettem a tenyerébe, ami már örökké ott marad és én se tudom visszakérni. 
- Nagyon rossz voltam? - kérdeztem motyogva az ajkaiba, mire halkan felnevetett, az arcomra pír szökött és felvonva a szemöldökömet bámultam rá szerencsétlenül, nem tudtam eldönteni, hogy ez a reakció pozitív vagy negatív-e. Látva, hogy bizonytalan vagyok, kicsit lenyugodott és csak vigyorgott, de még ezzel se sokat segített, emlékeztem a hibáimra, amiket vétettem, de szerintem elnézhetőek voltak, hisz nem épp számítottam tapasztaltnak első alkalomkor. 
- Tökéletes voltál - suttogta, majd adott egy gyors puszit a számra, nem hittem neki, de aranyos volt, hogy ezt mondta. Nem akartam erre gondolni, de tudom hány kalandon volt már túl, és abban is biztos vagyok, hogy voltak köztük jártas személyek, akik nálam ezerszer jobban teljesíthettek és olyan élményben részesítették Harryt, amiben ő engem, de én viszont még csak hasonlót se fogok tudni neki nyújtani. Holott annyira szeretném, és közben már rá is jöttem mivel menne, hogy legalább egyszer halljam, ahogy a nevemet sóhajtja, de azzal szemben még kétséges érzéseim voltak, mert féltem, hogy elrontanám. 
- Legközelebb jobb leszek - bizonygattam próbálkozva, óvatos mosollyal az arcomon, mire csillogó szemekkel, vigyorogva bámult rám, megkönnyebbülésemben sóhajtottam egyet, hogy lesz legközelebb. Mert attól, hogy az elején fáj, közben hihetetlenül különleges érzés, hisz... mégis csak közelebb vagyunk egymáshoz, mint bármikor máskor tudnánk, és elég fontos személy nekem ahhoz, hogy eltűrjem a kínt. 
Újra előre hajolt és megcsókolt, most csak a karjaink helyzete változott meg, mert én felemelve a nyaka köré fontam és kicsit lábujjhegyre magasodtam, míg ő az oldalamon lassan végigsimítva, végül megállt a derekamnál, kirázott a hideg, de ez már szokásos válasza volt a testemnek az érintéseire. Ilyenkor tudtam felfedezni apró dolgokat vele kapcsolatban, más embernek lényegtelen mozdulatokat, de nekem nélkülözhetetlenek voltak, de lehet csak maga Harry volt nélkülözhetetlen számomra. Okolhattam volna magamat a hibáért, amibe nem akartam, de végül mégis beleestem, azokban a pillanatokban mégsem éreztem, hogy baj lett volna, mindenki megbotlik néha, és amíg csak lehet élvezem a zuhanás szabadságát, aztán majd csak reménykedem, hogy annyira nem fog fájni a földre érkezés. 
Belegondolva, teljesen máshogy alakult volna az életem, ha nem ismerem meg, ki tudja, talán most otthon ülnék azon agyalva, hogy mit vétettem, amiért egyedül kell meghalnom, véletlenül se fantáziálnék olyasmiken, amik az est folyamán történtek. Sose képzeltem el, hogy én és valaki, akár egy teljesen kitalált fiú úgy együtt vagyunk, nem akartam fájdítani a szívemet és bele is pirultam volna, nem tartoztam azok a fiatalok közé, akik alig várták, hogy titokban szexuális dolgokat nézhessenek, amíg a szüleik lelépnek. 
- Amúgy hol voltál? - szakítottam meg újra én a csókunkat, annyi kérdésem volt, bár többnyire feleslegesek és bugyuták voltak, csak hallani akartam, ahogy beszél vagy látni, miközben mosolyog és szemei környékén ráncok húzódnak, ajkai pedig keskenyebbek lesznek fogait előbújtatva. 
- El kellett intéznem valamit a portán - ködösített megvonva a vállát, de nem hagytam ennyiben, fürkésző tekintettel próbáltam tükrözni kíváncsiságomat, mire félre nézett, már majdnem megráztam egy kicsit, hogy rám figyeljen. Végül visszapillantott, szemében valami olyasmit láttam, hogy "Hát ha tudni akarod", majd imáim hallgató fülekre találtak és görbületre húzta száját, egyre jobban fúrta az oldalamat, hogy miről van szó. - A szomszédok panaszkodtak, hogy nem tudtak aludni, mert valaki hangoskodott. - bámult rám célozva, de felesleges volt, mert így is leesett miről beszél, egész arcom vörös lett és elszégyelltem magamat. Nem tudom, hogy tudott szembe nézni velük, én biztosan elsüllyedtem volna a megaláztatás érzésével égő fejjel, főleg úgy, hogy én voltam a tettes, aki nem maradt csendben, hanem sikítozott, el se tudom képzelni miket gondolhattak. - Legalább megtudták, hogy egy Harry nevű fiú is megszállt a hotelban. - szívta tovább a vérem, biztos élvezte a zavaromat, vissza se mertem emlékezni vajon hányszor hagyta el múlt éjjel a szám a nevét. A kezemet az arcomhoz emelve, próbáltam eltakarni a tenyeremmel a tekintetemet és úgy mindenemet, hogy ne lássa a piros színt, ami nem nagyon akart eltűnni, de csak nevetett rajtam, ami nem segített a helyzetemen. - Semmi baj, édes. Nekem tetszett, hogy hangos vagy. - mondta, biztos voltam benne, hogy vigyorog, de amikor ilyen típusú mondatokat szól, a hangja mindig mélyebb és dögösebb is. Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, ami sikerült is, hátrálva ellépegettem az ágyig, míg a vádlimat bele nem vertem, elengedve magam lehuppantam a matracra, a takaróért nyúlva az ölembe húztam, csak hogy valami végre takarjon. Nem mertem felnézni, lefele bámultam, bár nem hagyta sokáig, mert jött utánam és elém állva óvatosan meglökte mellkasom, amitől hátradőltem, nagyokat pislogva figyeltem, ahogy felém mászik. Egyik térde a combjaim közt pihent, elég közel hozzám, kezeit a vállam mellett támasztotta meg, pár pillanatra elkalandoztam a rövid ujjú felsője alól kilátszódó izmain, de amikor lehajolva megbökte az orrával az enyémet, újra a szemeire koncentráltam. 
Kíváncsi lettem volna, hogy ő mit érez, mikor hozzám ér vagy csak találkozik a tekintetünk, tudom, hogy semmi különleges nincs az én kék íriszeimben, de azért talán benne is fellobban valami, vagyis remélem. Hisz amikor én megérzem az illatát, vagy csak rá gondolok, rögtön hevesebben dobog a szívem, bár én már tisztáztam magamban, hogy hogy állnak a dolgok, lehet, hogy ő még komolyabban nem gondolkodott el rajta. 
- Egy reggeli menet? - kérdezte kacéran, láttam megbújni ajkain a vigyort, tudtam, hogy csak viccel, de biztos nem lett volna ellenére. Zavartan megforgattam a szemeimet, miközben a mellkasára tettem a kezem és megpróbáltam lelökni magamról, de nem nagyon hagyta, játékosan lebiggyesztettem az alsó ajkamat, de ahelyett, hogy megesett volna a szíve az ábrázatomon, lehajolva csókot nyomott a számra.
- Mennünk kéne - motyogtam elrontva a hangulatot, de szerintem igazam volt, gondoltam neki is biztos van más elintézni valója, mint itt dekkolni és nekem is foglalkoznom kellett volna egy kicsit az otthoniakkal. Persze, legszívesebben állandóan vele lennék, akár csak bámulni, ahogy valami hétköznapi dolgot csinál vagy hozzá bújni és felesleges dolgokról beszélni és hagyni, hogy a végére elpiruljak miatta, de nem vagyok hülye, tudom, hogy ez lehetetlen. Ujjaim az arcára csúsztak, meglepődve néztem, ahogy érintésemre egy pillanatra lehunyja a szemét és kicsit a tenyerem felé fordítja a fejét, gyengéd puszit adva a középső- és gyűrűsujjam begyére, halványan elmosolyodtam. - Lezuhanyzok, oké? 
- Én is? - kérdezte reménykedve és vigyorogva, valahol mélyen sejtettem, hogy meg fogja próbálni, de meghökkentem, mikor valóban megtette, lesütöttem a szememet, mert nem akartam nemet mondani neki. - Csak akkor engedlek el. 
Szerencsétlen ábrázattal feküdhettem ott alatta, nem gondoltam volna, hogy megzsarol, bár még mindig ott függött ajkain a mosolya, végül hosszú percek elteltével bizonytalanul bólintottam beleegyezve, feljebb tápászkodva megfogta a csuklómat és bátorított, hogy a lábaimat dereka köré fonva, az ölébe vegyen. Kicsit feszélyező volt, hogy ennyiszer felkap így, mert nem tudtam, hogy nem-e vagyok nehéz neki, de mindegy, hagytam, hogy felhúzzon, majd átölelve a nyakát a mosdó felé vigyen. Azt hitte menni fog neki észrevétlenül a fenekem alá simítania az egyik tenyerét, úgy tett, mintha semmi sem történt volna, míg másik kezét a kilincsre fonta és benyitott, majd a lábával rúgta be maga után az ajtót. 
Fürkésző tekintettel néztem körbe a helyiségben, a falakat fehér és bézs csempék fedték egy rendezett mintában, de az egyiken egy hosszú tükör is végig futott a csap felett, a sarokban zuhanyzó, mellette nem sokkal pedig egy kád, egyszerű, mégis flancos fürdő volt. A mellkasom végig feszített az idegességtől és izgalomtól, míg óvatosan letett, a talpam alatt hideg volt a járólap, nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy ő teljesen fel van öltözve, én meg egy szál alsónadrágban ácsorgok, rögtön átöleltem magamat, mintha fáznék.
Megilletődve húzódtam arrébb egy centivel, mikor mellettem előre hajolva megtámaszkodott egy kézzel a kád szélén és megnyitotta a csapot, én zuhanyozni szerettem volna, de nem mertem szólni, ha ő így szeretné, bár nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogunk elférni. Kiegyenesedve, ösztönző gesztussal megajándékozott egy újabb mosollyal, aznap már nem tudom hányadikkal és közelebb simulva, ügyelt, hogy ne lássam az arcát, amíg közvetlenül a fülembe beszél.
- Vetkőztess le - sóhajtotta, elhúzódva orra súrolta arcélemet, de én csak arra tudtam összpontosítani, amit mondott, nagy szemekkel bámultam rá. Úgy éreztem, mintha lefagytak volna a végtagjaim, a víz halk csobogását hallgattam, csak hogy valamivel lenyugtassam magam, majd végül erőt véve, összepréseltem az ajkaimat és a felsőjének aljáért nyúltam. 
Az éjszaka folyamán nem volt lehetőségem erre, bár örültem is neki, hogy megúszhatom, de úgy látszik mégsem, lassú, akadozó mozdulatokkal húztam le róla, nem mertem a mellkasára nézni, bár muszáj volt, bele se gondoltam, hogy ezután jön a nehezebb része. A pólót a csap szélére dobtam, majd zavartan lesütve szemeimet, ujjaimmal a köldöke alatt kutakodtam a nadrágjának gombja után, nem hittem volna, hogy egymás után két napon is látni fogom meztelenül. Mikor megtaláltam, amit kerestem, ügyetlenül kicsúsztattam a gombot a lyukból, majd cipzárját is lehúztam, megfogva a farmer szélét, vigyáztam, hogy nehogy az alsóját is lehúzzam róla. Valamiféle megkönnyebbülés, de egyben szorongás fogott el, mert végre egyenlő felek voltunk ruha ügyben, de ez azt jelentette, hogy egyre kevesebb dolog választ el minket a céltól, túl szégyenlős voltam én ehhez.
Közelebb lépett hozzám, ha ez lehetséges és oldalamon végigsimítva lentről felfelé, megállt a nyakamnál, majd követelte, hogy megcsókoljam, felsőtestünk sok helyen összeért, a bőre puha volt és forró, amitől túl sok emlék jutott eszembe az előző napról. Míg szánk egymásba olvadt, ritmusosan mozogva, cselesen fordított a helyzetünkön, meglepődve néztem le rá, mikor elválva leült a kád peremére és vigyorogva fogta meg a derekamat, ami így szemmagasságban volt vele. Remegve felsóhajtottam, mert nedves ajkait a hasamra nyomta, ujjaim maguktól indultak el és markoltak bele hajába oldalról, majd kezét lejjebb simítva, beleakaszkodott az alsóm szélébe, a szívem kihagyott pár ütemet, mikor egy mozdulattal megszabadított tőle, újra. Nem ért hozzám ott, sőt rögtön fel is állt, megfogva karomat segített, míg kiléptem a hideg csempén heverő bokszerből, ebből bátorságot véve az ő testét takaró utolsó anyaghoz nyúltam és hasonlóan letoltam róla, végig a szemembe bámult, amitől inkább én voltam zavarban.
A gerincem tövéhez simítva mindkét tenyerét, magához passzírozott, összeértünk odalent, mire egyszerre sóhajtottunk fel, fejét lehajtva végigcsókolt a nyakamon, végül egy ponton megállva a hajlatánál szívni kezdte, úgy látszik kihagyhatatlan neki, hogy ilyen alkalmakkor hagyjon rajtam valami kis emléket. Foga súrolta bőrömet, lehunyva szemhéjaimat nyögtem egyet, és én még aggódtam, hogy többet nem fogunk ilyesmit csinálni, eléggé bolond vagyok, hogy ilyeneket gondoltam, egy hónapig próbálkozott a meghódításommal, biztos nem bírná ki, hogy ne érjen hozzám.
Lassan elhúzódott, majd a szemembe bámulva, kacéran vigyorogva lépett be a kádba, ámulattal figyeltem milyen kecses mozdulatokkal csúszik le és merül bele a vízbe, a sok hab eltakarta a testét, de kicsit feljebb tolva magát a mellkasa is napvilágot látott, ellettem volna ott még egy ideig őt nézve.
- Gyere - noszogatott felemelve nedves karját felém nyúlva, mire kicsit visszakozva megfogtam az ujjait és elég szerencsétlenül bemásztam. Nem akartam rálépni, esetleg rácsúszni, így elég nehéz volt, de végül sikerült az ő segítségével, a derekamat átölelve hátulról magára húzott és szorosan a felsőtestéhez szorított, talán víz se maradt közöttünk.
Tulajdonképpen tetszett a helyzet, de azért még zavarban voltam, főleg a tény miatt, hogy mindketten csupaszok vagyunk és körülbelül mindenhol összesimultunk, de a hab az én oldalamon állt, egy kívülálló számára láthatatlan lett volna mit csinálunk a kádban. A kezét megmozdította és a hasamra tette, elég kínosan éreztem magam, egyszer muszáj leszek megemlíteni neki, hogy ott nem nagyon szeretem, ha hozzámérnek, szájával folytatta, amit odakint csinált, csak akkor hátulról nyomta ajkait már nedves bőrömre.
- Louis... - motyogta halkan a nevemet, mire a forró víz és teste ellenére is kirázott a hideg, kíváncsian hümmögtem bátorításkép, a csempéken visszhangzott a hangunk. Hosszú percekig nem szólt újra semmit, talán elfelejtette mit szeretett volna vagy végül meggondolta magát, mert valami fontosat szeretett volna mondani, ami beleillett volna a pillanatba. Igazam is lett, egy sóhaj elhagyta a száját, amitől lélegzete végigfutott a nyakamon, csalódottan hajtottam vissza a fejem a kulcscsontjára az egyetlen kis szócska miatt, amit pusmogott. - Semmi...

27. rész

Sziasztok!:) Egész jó vélemények jöttek az előző részhez, aminek elmondhatatlanul örülök, hisz ilyen formában még nem sok +18-as részt írtam, de úgy látszik sikerült. Igen, természetesen lesz még ilyen bejegyzés, de lehet, hogy azokat annyira már nem fogom részletezni, ki tudja, majd meglátjuk. 
A mostaniról pedig csak annyit, hogy visszaemlékezéssel se próbálkoztam még, bevallom ötletem sincs, hogy gondolkodik egy 10 éves, szerintem elég felnőttesre sikerült, mindegy. 
(Ó, és beteg vagyok, már megint, ezért van kint ilyen korán a rész.:D)
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Azt hiszem azt az állapotot nem lehet teljesen jól és élethűen megfogalmazni, amit akkor éreztem, mikor a melatonin lassan arra késztetett, hogy kinyissam a szemem és apró részletekben eljutott az agyamig, hogy miért vagyok ott. Hogy miért fekszek egy idegen hotel szoba hatalmas franciaágyába belesüppedve, miért bizsereg az egész testem és egyben miért fáj mindenem. Nem mertem először a külvilágra koncentrálni, mert féltem, hogy elveszítem ezt a varázslatos pillanatot, nem hittem az örökké szóban, de legszívesebben addig maradtam volna így vagy még tovább.
Az üveg erkélyajtó volt az első, amit megláttam, tekintetem nem is kúszott tovább, csak üres tekintettel bámultam a reggeli, gyenge napfényben csillogó fák tetejét és a messziségben ébredező város magasabb épületeinek tetejét. Másoknak talán egy utálatos hétfő reggelnek indult vagy délelőttnek, ötletem sem volt mennyi lehet az idő, de nekem talán életem legszebb ébredése volt. A tegnap éjszaka emléke még bennem tombolt, foltokban láttam is magam előtt részleteket, ahogy magára húzott, vagy végigsimított a hátamon, esetleg az sem felejtős, mikor lecsúszott a lábaim közé, a mellkasom hullámzott az emlékre és a halvány érzéseimre, amik akkor lejátszódtak bennem. Persze, az is megvolt még, mikor azt hittem elveszítem és nem jön vissza hozzám, talán most nem ilyen boldogan keltem volna fel, ha az est úgy végződik, hogy elfelejti ki vagyok, ki fekszik alatta. Arra gondolva, hogy neki nem sikerült addig eljutnia, mint nekem, még mindig bűntudatot okozott, pedig legszívesebben az ezerszeresét adtam volna vissza, csak nem tudtam, hogy hogyan tudnám ezt kivitelezni.
Ha az ember boldog, néha előjönnek azok az idők, mikor az ellentétét érezte, tulajdonképpen a legtöbb esetben saját magunk rontjuk le a kedvünket és mégis másokra kenjük makacsan, nekem is eszembe jutott egy emlék, ami miatt ma itt feküdhetek egy csodálatos éjszaka után. Nem szerettem erre visszagondolni, sőt egyik időszakra sem szerettem, mikor még a családunk úgy, ahogy egésznek nevezhető volt, kívülről mindenki az ügyvéd, elfoglalt apát látta, a dolgozó, mosolygós anyát és a minden lében kanál, hiperaktív kisfiút, aki egy végzetes hibát elkövetve még a szépnek tűnő képet is darabokra tépte.

*10 évvel ezelőtt*
Mikor bántottam a gyengébbeket, mindig leszidtak, de közben azt sutyorogták, hogy jaj, milyen szép is a gyerekszerelem, nem értettem őket, hisz én utáltam a lányokat. Idegesítettek, mert mindig hisztiztek és bőgtek, anya volt az egyetlen nő, aki nem csinálta ezt, vagy ha csinálta is, nem előttem.
A szomszéd kislány szőke hajába dobáltam sarat, miközben ő keservesen ordított, de én csak vigyorogtam, mintha díjat kapnék eme tettemért, nem sokáig tudtam élvezni a pillanatot, mert Freddy megragadta a karomat hátulról és a házunk előtt éktelenkedő, vastag törzsű fa mögé húzott. Észrevettem, hogy a szomszéd bácsi kinyitja az ajtót és a síró gyerekéhez siet, hálásan pillantottam a megmentőmre, ha nem ráncigál el onnan, most nagy bajban lennék. Bár úgyis be leszek árulva, bizonyítani nem tudják, hogy én voltam, piszkos tenyeremet a nadrágomba töröltem, hogy még csak gyanúsított se legyek.
- Miért bántod állandóan? - kérdezte nagy barna szemeivel felnézve rám barátom, ugyanannyi idősek voltunk, csak talán néhány hónappal lehettem fiatalabb, mégis magasabb voltam nála. Megvonva a vállam, visszapillantottam utoljára az akkori áldozatomra, ahogy az apukája az ölébe veszi és hátát simogatva, beviszi a házba, a fának dőlve bámultam az alacsonyabbikra.
- Most mond, hogy te nem unod őket - forgattam a szememet, alig értük el az első nullát az életkorunkban, mégis úgy éreztem, hogy néha túl felnőttesen beszélgetünk és viselkedünk egymás mellett. Mindig is idősebbnek akartam mutatkozni és megfélemlíteni a kisebbeket, hisz a velem egykorúak többnyire erősebbek voltak nálam, akkor még azt hittem ez jó technika ahhoz, hogy a gyerekkori hierarchia élén tartsam magam. A nagykorúak ezt hülyeségnek gondolják, tudom jól, de ettől függött, hogy például a játszótéren melyik mászókát foglalhattad el vagy esetleg a parkban melyik részt használhattad focizásra, és mivel számomra fontos volt a foci, nem a gyomos, vakondtúrásos helyet akartam. De amiért a lányokat bántottam, annak teljesen más oka volt, őket hibáztattam mindenért.
- Csak miattad - válaszolt Freddy a gondolataimból kizökkentve, kezét összefonta a háta mögött és előre-hátra dülöngélt a sarkán, mintha ideges lenne vagy zavart. Felvontam a szemöldököm, és kilestem a fa mögül, azt hittem ott látott valamit, ami ilyen helyzetbe hozta, de az utca üres volt, talán dél körül járhatott az idő, de hétvége volt, ilyenkor többnyire apára vártam.
- Miattam? - kérdeztem vissza értetlenül, egyik lábamat felhúzva a fatörzsnek támasztottam, nem zavart, ha hangyák mászkáltak rajta, jobban féltek ők az embertől, mint hogy rám merészkednének.
- Legjobb barátok vagyunk, nem igaz? - halványan elmosolyodva, reménykedve nézett fel rám, mire nekem is jobb kedvem lett, vigyorogva bólintottam. Talán már négy éve ismerhettük egymást, mikor ugyanabba az osztályba tettek minket elsőben, bár az elején utáltam, mert túl félősnek és ártatlannak tűnt, én viszont olyan barátokat kerestem, akik bevállalósak és képesek velem rohangálni az erdőben sötétedés után. De idővel megkedveltem, olyan volt, mint Batmannek Robin, mögöttem állt a bajban vagy a maihoz hasonlóan sokszor ki is húzott a pácból.
- Anyu szerint a legjobb barátokat csak egy hajszál választja el a szeretőktől. Ő is így ismerkedett meg apával - beszéltem elmerengve, az elülső udvarunk kapu aljában magányosan heverő focilabdáját bámultam, eszembe jutott, mikor legelőször mesélte el nekem azért, mert panaszkodni kezdtem neki kétségbeesetten, hogy én talán magányosan fogok meghalni. Semmi szándékom nem volt ezzel a kis ténnyel, csak eszembe jutott a "legjobb barát" fogalmáról, de úgy tűnt felkeltette az érdeklődését, kíváncsian pislogva bámult rám, állandóan kócos, szanaszét álló hajamba túrva néztem az ő tökéletesen lefésült tincseit.
- Mi a különbség a legjobb barát és a szerető közt? - tudakolta összefont szemöldökkel, diplomatikusan ráncolva homlokát, a kérdése megfogott, mert annyira én se tudtam rá a választ. Gondolkodva hümmögtem és a cipőmet bámultam, aminek eleje le volt kopva és sáros is volt egy kicsit az oldala, többnyire ebben szoktam kijönni, anya szerint "ezzel aztán még egy mocsarat is átgázolhatsz". Az utcába bekanyarodott egy autó, mire felkaptam a fejem, de nem az volt, amire számítottam, ezért visszapillantottam Freddy arcára és hanyagul megvontam a vállam, mielőtt beszélni kezdtem.
- A szeretők jobban szeretik egymást és tovább is maradnak együtt. - mondtam végül, úgy gondoltam elég okos, amit mondtam, bár nem voltam benne biztos, csak tapasztaltnak akartam mutatni magam előtte. Aztán eszembe jutott valami, amit még hozzá akartam tenni, hisz elég fontos információnak hatott, vagyis a szüleimet látva annak tűnt. - Meg szoktak csókolózni.
- Mi is lehetnénk szerelmesek? - szólalt meg végül, miután először kinyitotta a száját, majd pár másodperc múlva becsukta, meglepetten néztem szemébe, de csak egy pillantásra sikerült, mert lehajtotta a fejét. Talán ez a téma volt az, ami ennyire zavarta egy ideje? Ezért fél már találkozni velem vagy bejönni a szobámba?
A baj csak az volt, hogy eddigi, eléggé kevés tapasztalatom nem volt elég, hogy választ adhassak erre a kérdésre, pedig szívesen okoskodtam volna, akkor, abban a minutumban nem tudtam.
Nem nagyon láttam még két fiút szerelemben egymás mellett, csak talán egyszer, a TV-ben, de a szüleim rögtön elkapcsolták, így több információt nem szerezhettem erről a dologról, de ha egyszer az ember örökké egy másik közelében akar maradni, semmi sem állhat közéjük, ugye? Ha az arcát látva és hangját hallva tudjuk, hogy igen, ő a jövőnk, ő is lesz, hiába vannak, akik elítélik, az úgy marad. Talán bölcs szavaknak tűntek és mintha csak felolvastam volna valahonnan, de egy tíz évesnek is lehetnek önálló, intelligens gondolatai.
Freddy óvatosan fellesett az arcomra, hogy reagáltam-e már valamit az elszólására, mire erőt véve magamon egy "próbáljuk ki" érzéssel az ereimben dobogva, közelebb hajoltam hozzá és utánozni próbáltam a felnőtteket. Sose bámultam meg csókolózó párokat, sőt, ha anyáék csinálták, akkor fújogatva el is fordultam, de igyekeztem összeszedni minden tudásom és csak odanyomtam a szám az övéhez, koncentrálva, hogy fellobban-e bennem valamiféle új érzés. Hogy őszinte legyek, semmi szokatlan nem volt, csupán arra jöttem rá, hogy milyen puha testrésze az embernek az ajka és, hogy kellemes bizsergető érzés, ahogy simogatja a sajátunkat, de attól még tetszett. Észrevettem, ahogy döbbenten tágra nyílt szemekkel bámul rám, majd lassacskán lehunyja a szemhéját, én is utánoztam, hátha úgy különlegesebb lesz, de csak a többi érzékszervem erősödött fel, a mögöttem álló tölgyfa törzsének jellegzetes illata izgatta az orromat és ujjaimat is kellemetlenebbül dörzsölte a kérge. A hangokat viszont valahogy kizártam, a madarak nem csicseregtek, és egy sajnos annál még fontosabb zajra se figyeltem fel, pedig mennyi mindentől megóvhattam volna magunkat, ha akkor elhúzódok és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak állok tovább a kemény külsőt álcázva.
Egy autó ajtajának csapódása remegtette meg a belsőmet, fél szememet résnyire nyitottam, de már mindegy volt, csak én dőltem fura pózban előre a semmire várva, partnerem elkapta az ajkait az enyémről a hangra, ijedten néztem, ahogy apa gyűlölettel és talán undorral a tekintetében mered ránk a jármű mellett, majd hosszú léptekkel felénk indult.
- Eredj haza! - parancsolta ellenségesen a kezével a szomszédos utca irányába legyintve Freddynek, mire egy utolsó másodpercre rám nézett tanácstalanul, motyogni akartam neki valamit, mint például "Majd holnap találkozunk.", de nem tehettem, mert egy kicsivel hangosabb utasítást kapott ugyanazt a szöveget megismételve. Nagyokat pislogva bámultam utána, ahogy egy elköszönést mormolva megfordul és szét se nézve átfut az úton, utána akartam menni és inkább elszökni, mert már akkor éreztem a csontjaimban, hogy az ezek után következő események nem lesznek szépek. De arra mégsem számítottam, hogy erős ujjak markolnak bele a hajamba és kezdenek ráncigálni az ház felé, gyerekesen felsikítva kaptam oda a kezem, a rémülettől és hirtelen fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, jajgatva kérdezgetve, hogy mit tettem. Az ajtó elé érve már zokogtam, mire végre elengedett, de akkor belökött a küszöbön, előrebukva estem be, kétségbeesve kerestem anyát a tekintetemmel, mint utolsó reménysugaramat, amúgy is rettegtem apámtól mindig, de akkor már a lényétől is összeszorult a torkom.
De anya nem volt otthon és a következő, amit éreztem, az egy hatalmas tenyér volt, ami az arcomon csattant.
***

A hideg a hátamon futkosott és nem azért, mert a vállamat nem fedte a hófehér, tömegöblítő illatú takaró, nem gyakran emlékeztem vissza azokra az időkre, nem tudom mit gondoltam, mikor felelevenítettem magam előtt. Azóta nagyon sok dolog megváltozott, aznap láttam utoljára Freddyt, akiből mára már biztos sikeres fiatal férfi lett, és Frednek szólítják, az akkori házunknál se jártam soha többet, hisz csak a rosszat juttatta eszembe és akkor volt utoljára egész a családunk is. Ötletem sincs mi lett vele vagy hol van, mit csinál, még magamban sem tudtam kimondani, hogy édesapám, hisz nagyon rég volt már, hogy úgy tekintettem rá, mint egy személyre, akinek egykor fontos szerepet kellett volna betöltenie az életemben. Persze, anyát bármikor megkérdezhettem volna, hisz biztos vagyok benne, hogy ő kapott róla információkat félévente egyszer, ha nem kétszer, de az igazság az, hogy nem is érdekelt él-e még egyáltalán. Hisz ki foglalkozna azzal az emberrel, aki a saját gyermekét szinte félholtra verte, mert nem olyan volt, mint amilyennek ő szerette volna?
Az arcomat a párnába dörzsöltem összeszorított szemekkel, hogy minél hamarabb kiűzhessem a képeket és emlékeket a fejemből, nem akartam látni magam előtt a tíz éves énemet, ahogy halál félelemmel a szemében néz fel az apjára, akinek inkább támogatnia kellett volna, minthogy saját maga is meggyalázza.
Kezdett feltűnni és eljutni az agyamig, hogy valami nincs rendben a jelennel, valami nincs rendben azzal a környezettel, ahol épp a már boldog életemet kellett volna élnem, a lélegzetemet visszafogva füleltem, de hiába feszített már a mellkasom a hosszú másodpercek óta benntartott levegőtől, túl csend és hideg volt a szobában. A rossz érzet és idegesség pillanatok alatt gyülemlett fel bennem, ökölbe szorítottam a kezemet a paplan alatt és megpróbáltam felkészülni az érzésre, ami hamarosan le is csapott rám, mint vad az áldozatára, lassan, megfagyott mozdulatokkal fordultam meg a matracon, teljesen elfelejtettem, hogy előtte pár perccel még mindenem fájt.
A szívem megsajdult a látványra, amire talán már fel kellett volna készülnöm, mikor rájöttem, hogy senki sem szuszog a fülembe és senki felsőteste vagy karja nem simul hozzám, az ágy azon része üresen kongott, még a takaró is szépen vissza volt hajtva, mintha az előző éjszaka csak én aludtam volna itt. Próbáltam visszatartani a kitörni készülő gyengeségemet, hosszasan pislogva ragadtam meg a pléd szélét és húztam a mellkasom elé, miközben ültem fel, mintha bárki is láthatná, hogy csupasz vagyok, a szokásos ébredésekhez képest akkor nem szédültem, csak kegyetlen fájdalmat éreztem valahol a két tüdőm közt és az alsó felemben.
- Harry? - kérdeztem vékony, remegő, mégis rekedt hangon, a csendbe kellemetlenül hasított bele egyetlen egy kis szavacskám, hülyének tartottam magam és szerencsétlennek. Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, de senki se válaszolt, még a fürdő irányából se jött víz csobogás halk nesze, tekintetemet félve a padlóra irányítottam, bár már sejthettem volna, hogy csak a saját ruháimat fogom ott találni magányosan heverve.
Akaratlanul könnybe lábadt a szemem, nem bírtam tovább visszatartani, hisz ha már úgyis egyedül vagyok, nyugodtan kijöhet, nemde bár? Utáltam sírni és ez meg is látszott azon, hogy nagyon ritkán engedtem ki, a múlt éjszaka is csak azért volt, mert a fájdalom kikényszerítette belőlem, abban a pillanatban is fájt, de már kicsit feljebb, a mellkasom környékén. Szipogva felhúztam a térdeimet és átkarolva őket, a rajtam maradt takaróba szorítottam az arcom, akkor jöhetett volna a pillanat, mikor ordítok vagy sikítok egyet és csak tompán hallatszik a külvilágnak, de nem volt erőm hozzá és rájöttem egy apró tényre miszerint, nem is éri meg.
Megígérte, hogy itt marad. Én naiv pedig elhittem. Hazudott. És ugyanaz lett a vége, mint mindig, hogy én maradtam a padlón pofával előre.
Szánalmas látványt nyújthattam, ahogy rázkódó vállal, némán zokogok egy olyan dolog után, ami valójában sosem volt teljesen az enyém, magamban motyogva próbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajtok miatta. Lassan felemeltem a fejem és megtöröltem az arcom, a szememet dörzsölgetve rúgtam le magamról az addig páncélként védő, már idegesítő és nehéz anyagot és az ágy szélére szenvedve magam, óvatosan letettem a lábam a padlóra. Kellemetlenül hűvös volt a talpam alatt, lehajoltam és egyenként felszedegettem a gyűrött vagy kifordítottan ledobott ruháimat, majd viszonylag sietős mozdulatokkal felvettem az alsómat, még ha nem is volt a közelemben senki, zavart, hogy csupaszon vagyok. A többit, a felsőmet, nadrágomat és blézeremet az ölembe fogtam és üres tekintettel bámultam ki a fejemből, el kellett volna mennem a mosdóba, legalább egy gyors pillantást vetni a tükörbe, meggyőződni róla, hogy pocsékan nézek ki, de nem volt kedvem hozzá és minél előbb el is akartam menni innen.
Hisz mi értelme lett volna ott ücsörögnöm és nyomorultan festenem, miközben még a jelenre se tudtam teljesen koncentrálni?
Eszembe jutott, hogy talán még a szobát se fizette ki, csak simán lelépett, a tárcám szerencsére még a zsebemben volt, azt hiszem volt még nálam annyi, hogy a legrosszabb esetben nekem kelljen perkálnom, hosszan kifújva a levegőt, nagy nehezen felálltam. Hasonlíthattam egy 70 éves, idős bácsira, kinyújtózva néhány csontom megroppant, lomhán indultam meg a fürdő felé egy kis ambiciózust összeszedve, nem tudtam segíteni magamon, én is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen. Azt nem értettem miért próbálkozott majdnem egy hónapig, mármint, simán ott hagyhatott volna, mikor közöltem vele, hogy én még nem akarok olyasmi dolgokat csinálni vele, bárki más szívesebben beugrott volna az ágyába, de ő tudja, biztos valami nehezebb kalandra vágyott.
A szívem pár pillanatra megszűnt dobogni, mikor hallottam és felkapva a fejem láttam is, ahogy valaki lenyomja a kilincset kívülről, de talán az még jobban ledöbbentett, hogy ki próbált hangtalanul beosonni a szobába, hatalmas szemekkel bámultam rá, nem tudtam mit kéne éreznem, megkönnyebbülést vagy boldogságot, vagy egyszerre mindkettőt? Mikor megfordult és észrevett, ő is hozzám hasonlóan meglepődött, végignézett rajtam, ahogy ott állok az ágy és mosdó közötti távolság felén, egy szál alsónadrágban, a többi ruhámat a mellkasomhoz szorítva, ajkaira óvatos mosoly húzódott, azt hittem újra elsírom magam, de már nem a szomorúságtól.
- Lou? Felkeltettelek?