16. rész

Bébibogyók!:D Hamarabb jelentkezem, mint péntek, mivel volt egy kis időm és most ihletem is van, de egy picit rövid lett a rész, szóval igen. Egy újabb bejegyzés Harry szemszögéből, és remélem nem bánja egyikőtök sem, hogy ismerős szereplőket raktam bele. Sajnálom, ha valaki nem tudja elképzelni Őt ilyennek. 
A bonyolódások szövődni fognak, de új szereplőket megpróbálok minél kevesebbet bele tenni, hogy követhető legyen a történet.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Harry Styles

- Valaki van odakint - hallottam meg vékony hangját, ahogy kifelé bámult az ablakon, arcát félősen a felsőkaromba dörgölte. Meglepődve pislogtam, miközben a mellkasomnak döntött feje búbját néztem, egészen addig a haja illata járt csak a fejemben és az, hogy mit tettem. Nem is az lepett meg, amit mondott, hanem hogy ezek után is nyugodtan feküdt az ölemben, mintha az előző tíz perc meg sem történt volna.

Pedig bevallom, hülye voltam, de nem bántam meg, hisz így végre megtudtam róla egy igen fontos információt. Szóval, még nem bújt senkivel se ágyba? Akkor ez is az én feladatom, és eléggé megtisztelő megtenni vele úgy, hogy neki az első alkalom lesz.

A tekintetem arra a pontra csúszott, ahova az övé is, pár pillanatba telt, míg felidéztem magamban mit is suttogott az előbb, de felesleges volt, rögtön kiszúrtam az árnyékot a rét közepén. Tény, hogy a látásom nagyon jó, hisz a munkám legfontosabb feltétele, hogy a legkisebb részletet is észrevegyem, vagy buktam az egészet, de túl sötét volt ahhoz, hogy felismerjem az alakot. 

Széles vállai biztosra tették, hogy férfi, és amikor rövid hajába belekapott a szél, szabad kezem ökölbe szorult, nem maradt sok esélyem, hogy kivel van dolgom. Testemet rögtön elöntötte az ideg, pedig még kétséges volt a személy kiléte, Louist egy könnyed mozdulattal felemeltem és az ülésre raktam, majd szó nélkül kiszálltam a kocsiból. 

Megkerülve a nagy járművet, hosszú léptekkel gyalogoltam a magas fűben, a harmatcseppek pillanatok alatt átnedvesítették a nadrágom alját, de nem tudtam vele foglalkozni. Vállam fölött hátra pillantva láttam, ahogy kíváncsi, de rémült tekintettel figyel engem Louis az autó biztonságából, míg a nyakát nyújtogatta, ujjai az ablakra simultak, körülötte pára foltot hagyva. 

Próbáltam felé valamiféle biztatást sugározni, bár minek teszem, úgy se fog történni semmi. Visszafordultam eredeti célpontom felé, egyre közelebb kerültem hozzá, de még mindig nem mozdult meg, csak mikor körülbelül tíz lépés választott el tőle, száját vigyorra húzta, ami miatt fogain megcsillant a holdfény. 

Ajkaim közül egy halk hörgés szökött ki, felismerésem miatt körmeimet tenyerembe vájtam, nehezen fogtam vissza magam attól, hogy be ne verjek egyet neki, mint ahogy ő tette; kölcsön kenyér visszajár. Ez gondolom neki is feltűnt, arckifejezése még szórakozottabb lett, majdnem elé köptem a szavakat, hogy mi olyan vicces. 

- Oh, hát ilyen erősre sikeredett volna az ütésem? - kérdezte színpadiasan, kezét szívéhez tette, mintha csak megbánta volna, majd kárörvendően felnevetett, undorodtam tőle. - Vagy csak túl puhány vagy, Styles? - folytatta halkabban, elhúzva a száját. Arcomra vicsor ült ki, míg ujjaim a kabátomra simultak, hogy megbizonyosodjak benne, egyetlen segítségem velem van-e. Tekintete követte a mozdulatomat, majd újra mosolyogni kezdett, lesajnálóan megrázva a fejét. - Úgy sem mernéd megtenni. Sokkal fontosabb a nyomorék kis elromlott életed, mint hogy kockáztass. 

Nem voltam biztos benne, hogy ha megszólalok, nem-e lesz a hangom rekedt és fenyegető, a végtagjaim bizseregtek a vágytól, hogy egyszerűen csak megforduljak és lelépjek onnan. Talán az is lett volna a legjobb döntésem, inkább, mint hogy ott maradjak és tovább hallgassam a provokálását és kutyához se méltó szavait. 
A Hold kibukkant egy sötétkék, szinte fekete felhő mögül, mire az egész rét fénybe borult, ezáltal tökéletes rálátást nyújtva arcára, tekintete újra az ökle által okozott sebemre tévedt, láttam, ahogy csodálja a "művét". Megváltozott, mióta utoljára találkoztunk, sok-sok hónappal ezelőtt, sőt, talán még évek is voltak azok, haja hosszabb lett, bőre sötétebb, szeme haláléhesen csillogott, míg régi gyerekképére borostát növesztett. Ezek mind-mind csak most tűntek fel, mivel mikor a házamnál látogatott meg, csak a kezével tudtam jobban megismerkedni. 
- Mit akarsz tőlem, Malik? - kérdeztem halkan, szemem résnyire szűkült, míg vártam a válaszára, ami nem érkezett. Miért is kaptam volna meg, ő az a fajta ember, aki ignorálja a kérdést, ha nem akar rá felelni. Helyette pillantása újra elkalandozott, egész pontosan mögém, tudtam, hogy mit vett észre és hogy talán mit kellett végignéznie, kezem újra ökölbe szorult. Nem. 
- Látom, újabb áldozatot találtál magadnak - nevetett fel, míg feltehetőleg a pár méterre parkoló autómban ücsörgő Louist figyelte, a gyomrom felfordult a gondolattól. - Vele is az lesz, mint a többivel? Undorító. 
Szám elfacsarodott, nem volt több türelmem és idegzetem ahhoz, hogy ezt hallgassam, nem akartam emlékezni, nem akartam felidézni semmit sem. Nem akartam hallani a fiatal lányok és fiúk sikolyát a fülemben és a bilincsek kattanását, nem akartam látni a könnyeket a szemükben és a kétségbeesést a könyörgéssel egybevegyülve, nem akartam érezni, ahogy a saját bőrüket mentve védekezni próbálnak. 
- Menj el! És hagyj békén, vele együtt! - mutattam a hátam mögé, miközben ingerülten sziszegtem állkapcsomat összeszorítva, nehogy üvöltéssé nője ki magát. Louisnak éppen elég volt ennyit látnia, nem akartam, hogy többet is átéljen, vele más próbáltam lenni, változni szerettem volna. 
Az ember akármilyen rossz is, és bármennyire is élvezi, hisz csak a saját örömére cselekszik, egy idő után lelkiismeret furdalása lesz, elkezdi megbánni a tettit, felejteni akar. De sajnos, az nem olyan könnyű. Az élet olyan akár egy nagy lap, mire hol szépen írunk, hol csak kaparászunk, mire vagy tollal írunk, vagy csak ceruzával, és bármennyire is nehéz elfogadni, de a múlt a legkiradírozhatatlanabb pennával van a papírosra vésve.
- Látni fogsz még, Styles. Itt leszek a városban, a legrosszabb rémálmod leszek, az árnyékod, amit nem könnyű levakarni magadról. - húzta fenyegető mosolyra ajkait, már kezdett unalmassá válni a sok vigyor, amik nem is illettek bele a szituációba. Nem mintha megijedtem volna, csak egy volt azok az emberek közül, akik a halálomról álmodnak és reggel boldogan kelnek fel, kár, hogy az nem olyan könnyű, mint gondolják. Nem tűnök el, nem válok köddé, mint néhányan, hányszor volt már, hogy arra kellett ébrednem, hogy újra egyedül vagyok? 
Farkasszemet néztem vele, eljött a pillanat, mikor elvált, hogy ki a bátrabb és ki mer hátat fordítani a másiknak és ez természetesen én voltam, szó nélkül kanyarodtam meg a sarkamon. 
A kocsit fürkésztem, amiben eloltódott a belső lámpa, mivel mikor kiszálltam, becsaptam az ajtót, nem láttam sehol sem Louist. Lezártam volna az autót, mikor eljöttem onnan? Mi van ha nem és elmenekült? De hisz nem történt semmi, nem... nem ijedhetett meg, vagy talán csak kihasználta az egyedüllét alkalmát? Színészkedett volna és valójában halálra rémült tőlem, mikor erőszakoskodtam vele? 
Idegesen gyorsítottam a lépteimen, szinte rohantam, miközben kezemet újra a kabátomra simítottam, mivel mikor utoljára tettem ezt, nem találtam, amit kerestem. Pedig ott kéne lennie, lehet, hogy kicsúszott a zsebemből és valahol a kocsi aljában, valamelyik ülés alatt van. Vagyis csak reménykedtem, hogy ott van vagy otthon hagytam.
Megkönnyebbültség járta át a testem, ahogy megláttam Louist felegyenesedni eddigi fekvő vagy lehajló pózából, ajkaimon végignyalva néztem be hozzá az üvegen keresztül, még nem vett észre. Hajába túrt, ami miatt a tincsei az ég felé meredeztek, szívesebben téptem volna meg én, miközben magam alá gyűröm, a gondolatok miatt megrezzent a szám sarka és lehunytam egy pillanatra a szemem, nem szabad.
Megígértem neki, hogy különlegessé teszem az elsőt, de hát hogy lehet egy szexet felejthetetlenné tenni? Legyek gyengéd vele és elnéző? Nem, az nem az én világom. Gyújtsak mécseseket és szórjak rózsaszirmokat az ágyra? Ez nevetséges és még jobban nem én lennék. És egyáltalán mikor? Ma este? Holnap? Jövő héten?
Életemben nem voltam még ilyen tanácstalan, őrlődve bámultam magam elé, míg megkerültem az autó elejét, eszembe se jutott hátra nézni, hogy Malik eltűnt-e már. Erősen felrántottam a vezető ülés ajtaját, majd bevágtam magam a kormány mögé, a visszapillantó tükörben csak egy másodpercre néztem az ijedt Louisra.
- Mássz előre - parancsoltam morogva, majd gyújtást adva figyeltem, ahogy kis termetű testével ügyetlenül megpróbál átmászni a két elülső szék közt, legszívesebben játékosan rácsaptam volna a fenekére, mikor félúton járt, de csak mogorván bámultam ki a szélvédőn a sötétségbe. Nem is izgattam magam amiatt, hogy itt hagyom az összejövetelt, csak Sein miatt jöttem el és mert meg kellett beszélnünk valamit, amit már meg is tettünk.
Valójában a téma tárgya nem más volt, mint a városban titkos módon feltűnő hívatlan vendégem, kinek ökle formája ott virított az arcomon, ki kell derítenem, hogy mit akar. Az biztos, hogy bosszút forral, hisz utoljára úgy váltunk el, pontosan egy éve és hét hónapja, hogy megesküdött rá; tönkreteszi az életemet és elpusztítja a gyenge pontomat.
De elképzelése sincs, hogy az enyémet hol találja, vagy ha valami rendkívüli módon fogva sikerülne is neki, nem tudná megsemmisíteni, hisz az életemet is feláldoznám érte. 

15. rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, köszönöm a +14000 megtekintést (woooow) és mindent, amit eddig elért a blog. Azt hiszem, körülbelül így fognak jönni a bejegyzések, péntekenként, remélem nem gond, de az időm csak így engedi meg. 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- A kocsinál leszek - búgta mély, rekedt hangján, a torkomra forradt a szó és a levegő is. - Gyere, ha mersz - mosolyodott el kacéran, a féloldalas mosolya volt, amit úgy szeretek. A szívem mintha bármelyik pillanatban képes lett volna kiugrani a helyéről, nem tudom, hogy az emberek észrevették-e a kis jelenetünket, de ha elájultam volna, minden bizonnyal nagy feltűnést keltünk. 

Néztem, ahogy a szokásához híven nagy léptekkel elindul az autók felé, amerre az éjszaka fény hiányában sötétséget eresztett a járművekre, egyetlen egy kérdés zakatolt csak a fejemben; utána menjek?

Mint mindig, az esélyeimet újra felvázoltam magam előtt, ez többnyire segített dönteni a nehéz helyzetekben vagy mikor tanácstalan voltam. 

Mi lesz, ha nem megyek utána? Ellézengek egyedül az emberek közt egy ideig? Vagy Seinnel beszélgetnék? Nem hiszem, hisz azon kívül, hogy spanyol, semmi mást nem tudok róla, nem lenne közös témánk. Azt hiszem többnyire kétségbeesetten és magányosan ácsorognék az asztalnál, arra várva, hogy Harry rájöjjön, nem mentem utána és idegesen visszataláljon az összejövetel helyszínére. Biztos, hogy mérges lenne rám és azt viszont nem akarom. 

És ha utána megyek? Vajon mit akar csinálni a kocsijánál? A sötétben...? Kettesben...? 

A gyomrom liftezni kezdett még a gondolatra is, de a kíváncsiság nálam mindig nyertes. Bármilyen veszélyesnek is tűnik a helyzet, én tudni akarom. 

Lassan körbenéztem, remélve, hogy az embereknek nem tűnt fel Harry távozása és az sem, hogy tartózkodó léptekkel utána indultam. 

A lampionok fénye csak kis ideig kísért el, aztán a Holdra és a saját érzékeimre kellett hagyatkoznom, ami valljuk be nem épp szerencsés dolog. Mintha üvegszilánkokon sétáltam volna, óvatosan tettem egymás után a lábaimat, arra koncentrálva, hogy el ne essek. Nem volt szükségem újabb kék-zöld foltokra és horzsolásokra. Van, hogy nem is emlékszem mikor és hogy szereztem egy-egy karcolásomat, már fel se tűnik, ha neki megyek valaminek vagy beleakadok egy asztalba, székbe. 

Ijesztő volt az engem körülvevő sötétség és a hátam mögül halkan visszhangzó zene keveredése az emberek beszélgetésével, ami ilyen távolságból már csak duruzsolás volt, kezdtem megbánni, hogy bedőltem neki és utána merészkedtem, mint valami pincsikutya... 

- Tudtam, hogy jönni fogsz - hallottam meg jellegzetes mély hangját a jobb oldalamról, félelmemben félre ugrottam és egy halk sikoly féle is elhagyta a számat. - Shh, csak én vagyok az! - ragadta meg a karomat és erősen magához rántott. Hogy őszinte legyek, nem nyugtatott meg az utolsó mondatával. 

Nagyokat pislogva hagytam, hogy fejemet a mellkasához nyomja, pulóvere és felsője ellenére is éreztem bőre forróságát, illata megtelítette az orromat. Ismerős aroma volt, amitől az állítólagos "pillangók" akarva, akaratlanul is felkelnek a gyomromban. 

Nagy kezei a hátamat simogatták, először gondoskodónak találtam és még meg is lepett, de aztán éreztem, ahogy ujjai egyre lejjebb táncolnak a testemen, meglepődve rezzentem össze, mikor belemarkolt a fenekembe. 

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem hebegve, suttogásom a csendben nagyon hangosnak hatott, percekig visszhangzott még a hűvös levegőben. Értetlenkedésem oka nem a tettére irányult, sokkal inkább, hogy miért változik mindig kedveskedőből ilyen hamar huncuttá és vágyakozóvá.

- Nem tetszik? - kérdezte, miközben a szemem kezdte már megszokni a sötétet és láttam, ahogy egyik szemöldökét kérdőn felvonja, majd eltolt magától egy kicsit, hogy láthassa az arcomat. De én zavartan lehajtottam a fejemet, utáltam, mikor keresztkérdéseket tett fel, utáltam, mikor miatta pírbe borult az arcom és utáltam, mikor képtelen voltam beszélni. 

Ujjait az állam alá simította és felemelte a fejemet, hogy belenézzek zöld íriszeibe, úgy tűnt, nem vár konkrét visszajelzést a kérdésére. Közelebb hajolva, ajka súrolta az enyémet, mire térdem rögtön remegni kezdett, miért vagyok ilyen gyenge a közelében? Ez normális? Vagy talán valami komoly baj van velem? 

Nyelve dominált a számban, minden téren alul maradtam vele szemben, bár mire is számíthattam volna. Hogy tudnék irányítani egy olyan személyt, mint Harry? Messziről látszott rajta, hogy uralkodó típus. 

Meglepődtem, mikor a vállamat fogva fordított a helyzetünkön és nekinyomott egy autónak, feltehetőleg az éjszakában láthatatlannak tűnő Range Roverének. 

A hátam fájt a kemény felület terhelésétől, de nem mertem szólni, kitágult pupillákkal bámultam rá, mint egy megszeppent kisgyerek.

Alsó ajkát csábosan beharapta, hogy visszafojtsa vigyorát, nem értettem min szórakozik ennyire. Talán rajtam? Azon, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok számára? Mert, ha igen, ez egyáltalán nem vicces, sőt, inkább siralmas. 

A szívem kihagyott, mikor újra közelebb hajolt, de szájával az ajkaim helyett a nyakamat kezdte el csókolgatni. Nyúzta a bőrömet, egyre lejjebb haladva, érzékenyebbnél érzékenyebb pontokat felfedezve rajtam, ami miatt muszáj volt sóhajtoznom. 

Mikor leért a nyakhajlatomhoz, kezét elemelte csípőmről, amivel egy helyben tartott, hogy el ne szökjek, és félre húzta a pulóveremet, hogy kulcscsontomhoz is odaférjen, akkor már a fogát is gyengéden bevetette a kínzásomba. 

Szemem előtt nem lebegett más, csak az a bizonyos buli éjszakája, az este, ami fenekestül felforgatta az életemet és az, hogy akkor is ugyanezt tette velem, annyi kivétellel, hogy akkor még nem ismertem.

Bár még most sem mondhatom el ezt, csupán néhány dologgal lettem okosabb Harryvel kapcsolatban, azon belül is, hogy hogy hívják, hol lakik és egy picit a hangulatváltozásai és a sötét oldala világába is bevezetett. De ezek mind csekély tények, ahhoz képest, amit tudnom kéne már. 

Vagy talán nem is áll szándékában többet elmondani magáról? 

Az információdarabkák róla, szanaszét hevertek előttem, mint a gyűrött szórólapok, csak rajtam múlt, hogy melyik tűnik fel nekem és melyiket hagyom a földön porosodni. 

Mikor elhajolt tőlem, szemei kíváncsian és bárgyún csillogtak az elfogyasztott alkohol miatt, tekintete többször is végigfutott az arcomon, meg-megakadva a számnál. 

- Az enyém vagy - motyogta egy kísérteties vigyor kíséretében, az emlékek egymás után törtek fel bennem, de reakcióidőt se hagyott, rögtön cselekedett. 

Mellém nyúlva megragadta az autó kilincsét és elhúzva apró testalkatomat az útból, kitárta az ajtót, majd belökött a hátsó ülésekre. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy hátra rakva a kezeimet hárítsak az esés nagyságán és hogy ne álljanak bele a hátamba a biztonsági öv csatjai, azok után maradt volna pár véraláfutásom. 

Döbbenten, mint egy lefagyott sóbálvány bámultam rá, ahogy felém mászott, a jármű belsőtere szűkössé vált vagy talán csak én nem kaptam levegőt a félelemtől. Mondani akartam valamit, ellenkezni és lelökni magamról, de a számon egy hang se tudott kijönni, a kezeim bénultan hevertek mellettem. 

Az autó belső, halvány sárgás fénye automatikusan felkapcsolt, amiért ki lett nyitva a zár, de Harry arca teljes sötétségbe borult, amiért háttal volt a lámpáknak. Pedig látni akartam, hogy legalább egy kis bűntudatot érez-e azért, amit tett éppen. 

Testem összerándult, mikor egy erőszakos mozdulattal lerántotta a pulóverem cipzárját és végigsimított a mellkasomon a felsőmön keresztül, szívem hol hevesebben dobbant, hol pedig meg se mozdult pillanatokig a félelemtől, nagyon nem tetszett ez az egész.
Mi váltotta ki belőle, hogy ilyet tegyen? Talán az elfogyasztott alkohol hatása, vagy valami más? Semmit sem tudtam elképzelni abban a pillanatban, a kezeimmel együtt az agyam is leblokkolt.
Lejjebb csúszott és hosszú ujjaival valamit munkálkodott köztünk, szemhéjamat szorosan lehunytam kínomban, míg kis fehér csillagokat nem láttam, most már inkább csak az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy minek is jöttem utána. Ezerszer jobb vége lett volna, ha ott maradok a sok-sok idegen ember között.
Szemeimet végre kinyitottam, mikor éreztem, hogy oldalra nyúl és az addig arcomra vetülő halvány fényt eltakarja, a kesztyűtartót felnyitotta és kotorászott benne pár pillanatig, majd amikor megtalálta, amit keresett, újra teljes alakjával felém hajolt és a csípőmet közrevonva a térdeivel, szinte rám ült.
- Nem - suttogtam halálra váltan, mikor megláttam mit forgat a kezei közt, abban pillanatban eljutott végre a tudatomig, hogy mire készül és rugdalózni kezdtem a lábammal. Kevés sikerrel ugyan, de próbálkoztam kiszabadulni, a nyitva hagyott ajtón beáramlott a hűvös levegő, amitől fázott a bokám, a sírás kerülgetett. Harry érdekesen felemelte a szemöldökét, majd a szájához emelte a kis, ezüstös csomagot, hogy kibontsa a fogaival, nálam akkor szakadt el a cérna és összeszedve minden erőmet, ráütöttem a mellkasára. - Nem egy kocsi hátsó ülésén tervezem elveszíteni a szüzességemet! - ordítottam kétségbeesetten, zokogó hangon a meggondolatlan szavakat, arcom rögtön elvörösödött és melegem lett. Oh, kérlek, ugye csak magamban mondtam ki ezt? Nem, ezt nem szabadott volna megtudnia, nem lehetek ilyen hülye.
Amit akkor tett Harry, érdemes lett volna megörökíteni, álla szinte leesett a döbbenettől, ahogy keze félúton megállt és csak pislogott. Tekintetében láttam, hogy mondatom szinte kiverte belőle a kezdetleges részegséget, rögtön józan lett. Vagyis kimondtam hangosan, még jobban elpirultam és vártam, hogy mi fog történni. Percekig csak bámulta az arcomat, láttam rajta, ahogy szavaim egyre jobban eljutnak a tudatáig, megkönnyebbültem, mikor megmozdult és lassú, akadozó mozdulatokkal leszállt rólam.
Zilálva kúsztam az ülés legtávolabbi részére, majd összekuporodtam és átölelve a felhúzott lábaimat, a fejemet a térdeim közé tettem. Nem szólt azért, hogy esetleg a cipőm összesározza az ülést, valójában gőzöm sincs, mit tett azokban az éveknek tűnő percekben, míg én nyugtatgattam magam. Lehet, hogy csak bámult maga elé vagy rám és gondolkozott, miként szólalhatna meg vagy tehetné jóvá, amit tett.
A szívem a torkomba ugrott, mikor tenyerét lágyan a hátamra simította és pár másodpercet várva, magához ölelt. Sose volt még velem ilyen gyengéd, ujjait ragaszkodóan fonta össze enyémekkel, muszáj volt halványan elmosolyodnom a látványra, ahogy ölembe ejtette összeillő kezeinket. Olyan nagy volt a kézfeje, szinte eltűnt az enyém benne.
- Tenni fogok érte, hogy különleges legyen az első alkalmad - suttogta, majd a fülem mögé lehelt egy apró csókot, az egész testem megremegett.
Miért teszi ezt velem mindig? Miért változik ilyen hamar, ilyen követhetetlenül? Miért kell mindig átélnem vele valami rosszat ahhoz, hogy utána ilyen pillanatokat is kapjak?
Olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban elolvadhatnék meleg karjai közt, ezek az újfajta gondolataim megrémítettek, de közben tetszett is, hogy valaki végre belőlem is kivált ilyet. De közben ott volt az egésznek a rossz oldala is, a tény, hogy én nem akarok szerelmes lenni, főleg nem belé. Nem akarok kötődni valaki olyanhoz, aki biztos, hogy egy nap majd el fog hagyni, nem akarom, hogy elfoglalja a szívem nagy részét és egyszer majd csak elrabolja magával és sose hozza vissza.
Nem szólalt meg többször, csak ölelt, húzott magához erősen, míg az én tekintetem kiterelődött az ablakon túli sötétségbe, a halvány holdfénnyel borított rétre. A hosszú fűszálakat megdöntötte a szél, lebegtek, mint a kislányok a játszótéren csinos szoknyájukban, míg nekem volt egy pajzsom, ami megvédett a az esti, hideg szellőtől. Nehéz volt bevallani, de ez a pajzs Harry volt, kinek mellkasa a hátamhoz nyomódott, ha nagyon figyeltem, még azt is éreztem, ahogy szíve egyenletesen dobog két tüdeje közt.
Szemöldökömet kíváncsian összehúztam, mikor megpillantottam egy árnyékot odakint, amin megtört a fény, kétségtelenül egy emberalak volt és ha hunyorítva néztem, biztosra vállt, hogy felénk bámult. A rémülettől automatikusan összerándult a kezem, miért figyelne minket bárki is? Lehet, hogy csak képzelődök, de a sötét folt nem mozdult a fényes éjszakában, csak állt ott és türelmesen várt.
- Valaki van odakint - suttogtam, belegondolni is rossz volt, hogy valaki végig látta, amit tettünk az autóban. Senki másra nem tartoznak a dolgaink, ijedten felsóhajtottam, mikor a nyitva maradt ajtó felé mozdult Harry, ezzel magamra hagyva engem.     

14. rész

Halihó!:) Ezzel a pár szóval csak annyira szeretném elrabolni az időtöket, hogy megköszönjem a sok-sok kedves kommentet, a díjakat, amiket sorra kapok, és persze az egyre gyarapodó rendszeres feliratkozókat és oldalmegjelenítéseket. Jelen pillanatban 12,834 ami valljuk be, nem éppen kis szám, sose gondoltam volna, hogy én egyszer ennyi oldalmegjelenítéssel büszkélkedő blog gazdája leszek. És ez csakis a ti érdemetek.:)
Jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Azt mondtad, dolgod van - említettem meg óvatosan Harry felé pillantva, már másodszorra vagy harmadszorra ültem a kocsijában aznap. Nem tudom miért mániája állandóan elhurcolni engem mindenhova, én sétálni is szeretek, bár legtöbbször olyan helyekre visz, ahova sok időbe telne elbaktatni. Most is már a külvárosban autókáztunk, volt egy tippem, hogy merre tartunk, de még nem voltam biztos benne. 

Harry arca árnyékba borult, csak a kinti fények világították meg néha pár másodpercre, de így is láttam, hogy felszabadultabb volt, mint délután, még el is mosolyodott halványan. Amikor felhívott telefonon és közölte, hogy menjek el vele erre a titokzatos összejövetelre, akkor is hallottam a hangján, hogy jobb kedve van. 

Kezdtem beletörődni, hogy sosem fogom megérteni a hangulatváltozásait, csak reménykedni tudtam, hogy a lehető legtöbbször lesznek jobb pillanatai velem. 

- Már elintéztem. - nézett rám egy másodpercre, talán ha nem fordította volna teljesen felém a fejét és éppen nem egy - a külvárosban ritka - utcai lámpa mellett megyünk el, észre sem veszem egy ideig a jobb szeme alatt húzódó pirosas foltot és, hogy alsó ajka az eredetinél is teltebb, vagyis duzzadt volt. 

- Mi... Mi történt az arcoddal? - kérdeztem hebegve, a gyomrom görcsbe rándult a tényre, hogy lehet bántották. Még mindig nem tudtam semennyit se arról, hogy Harry miket tesz, mikor nem vagyok vele, reggelig találgathattam volna és talán még akkor sem jöttem volna rá.

Láttam, ahogy a kormányt tartó ujjai elfehérednek, szemöldökét mérgesen összevonja és zöld íriszében haragos láng csillan, megijedtem. Rossz ötlet volt rákérdeznem, inkább maradtam volna a tippelgetésnél, megszokhattam volna, hogy mindig elszólom magam valami kínos dologgal kapcsolatban. 

- Semmi - morogta szinte suttogva, továbbra is meredten kibámulva a szélvédőn. Az utcai lámpák elfogytak, mivel kiértünk a városból, így már csak a homályos holdfény maradt esélyesként, hogy láthassam a mimikáit. 

Nem voltam túl jó emberismerő, szóval nekem hiába gesztikuláltak vagy a testbeszéd is feleslegesnek hatott, mert nem vettem észre vagy nem értettem meg. De azt tisztán láttam, hogy Harry ideges lett és legszívesebben ott helyben lefejelt volna valakit. Na jó, nem, de mintha remegett is volna a dühtől. 

- Bántottak? - haraptam be alsó ajkamat, nekem már úgy is mindegy volt, így feszegetni kezdtem a határaimat. Rájöttem, hogy úgy tudom a legkönnyebben kiismerni az oldalait és cselekedeteit, ha kihozom belőle minden féle szempontból a maximumot. Ha boldog, addig incselkedek vele, míg nevetni nem kezd, ha ideges, addig hergelem, míg el nem ordítja magát. Ez talán kicsit "öngyilkos" módszer, de elegem volt már belőle, hogy képtelen vagyok kiismerni az igazi Harryt.

- Nem - vágta rá gorombán, míg felkapcsolta a jobb oldali index jelzőt és lekanyarodott egy köves-földes útra. Az ablakon kibámulva megpillantottam az ezüstös holdfényben úszó tavat, ami mellett egyszer már eljöttünk, mikor éppen másodszorra vitt el magához, furcsa, hogy ennyi mindent megjegyzek vele kapcsolatban. Mert, amúgy a memóriám elég szelektív, a szülinapok és telefonszámok felidézése számomra kínzás.  

Halványan elmosolyodtam, nem tudom miért, de sejtettem, hogy ide jövünk, nagyon szép ez a környék, főleg esténként. Letettem arról, hogy kiderítsem Harry sebének eredetét, elmondja, ha akarja, bár biztos, hogy nem fogja. Ilyen dolgokat sosem mond el nekem és ez idegesített, jó, persze, kerek két hete ismertük csak egymást, de nekem már sokkal többnek tűnt. 

Már az életem része volt - ha vágytam rá, ha nem és nem menne olyan könnyen az, hogy egyik napról a másikra csak úgy kiradírozzam a jelenem, múltam és jövőm lapjáról.

A sötétben megcsillant még pár másik jármű a füvön parkolva, meglepődtem, azt hittem kevesebb személyből fog állni ez az "összejövetel", mert amúgy megsaccolva körülbelül 12 autó állt mellettünk. 

Leparkolt egy szürke Audi mellé, ami eléggé újnak tűnt, milyen elit emberekkel lóghat Harry? Az én kávézói fizetésemmel sosem engedhetnék meg magamnak ilyesmi kocsit, vagyis minimum akkor, ha már hatvan évet ledolgoztam ott.

Miután kinyitotta nekem az ajtót, apró reménnyel az arcán a karját nyújtotta, hátha most elfogadom a segítségét és hát... igen, hagytam, hogy kezem köré fonja az ujjait és kihúzzon az anyósülésről. Talán mérges volt rám, amiért kérdezősködtem, de halvány mosoly jelent meg ajkain és hüvelykujjával megsimogatta a kézfejem belső oldalát. 

Hosszú léptekkel a tó irányába indult, de mielőtt még kiértünk volna a sok-sok luxus járgány takarásából, utána nyúltam és most az egyszer én fogtam meg az ő csuklóját. Furcsa érzés volt, amúgy semmi nagy dolog nincs benne, majdnem ment tovább és maga után ragadott, ennyire kicsi lennék? 

- Harry! - szóltam rá halkan, meglepetten fordult meg, zöld szemei csillogtak. Túl sötét volt ahhoz, hogy megállapítsam most milyen árnyalatú volt az írisze, de azt hiszem közelebb volt a smaragdhoz.

Az arcát fürkésztem, vagyis többnyire a vöröses foltot és felduzzadt ajkait, így közelebbről már biztosan meg tudtam mondani, hogy valaki másnak az ökle okozta, a mellkasom megsajdult. Lábujjhegyre állva közelebb hajoltam hozzá, láttam rajta, hogy nem érti mit csinálok, majd egy apró csókot nyomtam a sebére. 

Nem tudom honnan jött ez a hirtelen gondoskodó elhatározás, saját magam is meglepődtem rajta, éppen ezért zavartan lesütöttem a szemeimet, mikor újra visszaereszkedtem a talpamra. 

- Ez derült égből jött - suttogta lehajolva a számra, majd orrával óvatosan megbökött. Ez is olyan tipikus Harrys dolog volt, tetszett, hogy szépen lassan felfedeztem egy-egy berögződött tettét.

Halkan felkuncogtam, nyelve súrolta az alsó ajkamat, miközben kezével átfonta a derekamat és szorosan magához húzott. Ha egy-egy merészebb tettem ilyet vált ki belőle, azt hiszem, többet leszek bátor és kockáztatok vele kapcsolatban. 

Mikor elváltunk egymástól a több percig tartó csókunk után, kifulladva és elpirulva sétáltam mellette elég szapora léptekkel, hogy tempót tudjak tartani vele. Nem sokat láttam az alattam lévő földből, féltem, hogy esetleg elesek egy nagyobb kőben vagy fűcsomóban, az eléggé rám vallana.
A távolban, a tó partján feltűnt pár pislákoló fény, akkor arra tippeltem, hogy lámpások vagy fáklyák, és bár igazam is lett, mert ahogy egyre közelebb értünk, meghallottam a halk, de mégis táncra hívó zenét, emberek ácsorogtak csoportokban, arcukat narancssárgára festette a mesterséges világítás.
Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom az izgatottságtól, vajon én tényleg idevaló lennék? És ha elítélnek... bármi miatt is? Harry vajon hogy fog bemutatni a barátainak? Valójában azt mondta, hogy csak ismerősei, lehet, hogy annyira nincs is bensőséges kapcsolat közte és a duruzsoló fiatalok közt.
Érdeklődően pislogva nézelődtem, majd mikor néhányan észrevették a mellettem magabiztosan sétáló srácot, a tömeg arcán kétféle érzelmet lehetett felfedezni, voltak akik - többnyire a lányok - beharapott alsó ajkakkal figyelték a göndör Adoniszt, míg a fiúk szája undorba és utálatba húzódott, vagyis nem mindegyiknek. Szóval ilyen érzelmeket vált ki az emberekből Harry.
- Mi a pálya, haver? - jött oda elsőként egy srác, aki azok közé tartozott, akiknek vigyort csalt az arcára a tény, hogy Ő is itt van. Félénk voltam, az biztos, szerintem mindenki zavarban van, ha egy csoport idegen személy előtt kell megjelennie, éreztem a kíváncsi tekinteteket magamon, szinte lyukat fúrtak a hátamba. Hallottam a fejükben cikázó kérdéseket, "Ki ez a gyerek? Mi dolga van itt? Komolyan Vele érkezett?", kezeimet összefontam hanyagul, kínosnak éreztem a jelenlétemet.
- Sein - mosolyodott el Harry, kicsit kivillanó fehér fogait figyeltem és a szeme környékén megjelenő ráncokat, a szemöldökömet összehúztam, vagy megőrültem vagy tényleg életemben nem hallottam még azt a szót, amit kiejtett rózsaszín ajkain.
A fiú tekintete átcsúszott rám, a sötét ellenére is láttam, hogy bőre napbarnított és fényesen csillogó fekete haja és szeme van. Elpirultam, hirtelen ötletem sem volt mit kéne mondanom, azt vártam, hogy bemutassanak, hisz itt én egy totál idegen ember voltam. Nem önszántamból voltam ott, meghívtak és mivel nem mondhattam nemet, elmentem.
- Ő itt Louis - hallottam meg megint mély hangját magam mellől, a hideg végigfutott a gerincem vonalán, mikor kimondta a nevemet, az ő szájából olyan jól hangzott. Idegesen pillantottam vissza újra a számomra ismeretlen srácra, akinek vonásai kedvesek lettek és barátságosan a kezét nyújtotta felém. Megkönnyebbülten felsóhajtva elfogadtam, azt hittem nehezebben fog menni ez az egész megismerkedés.
- Sein - mondta ki újra azt a fura szót, értetlenül pislogtam párat, majd Harryre pillantottam segítségkérően, de ezt a fiú is észrevette, a helyzet nem követelte meg, de pár pillanatra felnevetett. El se tudtam képzelni mi olyan vicces, vagyis legelőször arra gondoltam, hogy rajtam nevet és azon, hogy képtelen vagyok felfogni mit beszél, de szerencsére megmagyarázta. - Spanyol vagyok.
Ajkaim közül egy apró "ohh" hangocska szökött ki, amint leesett, hogy minden bizonnyal így hívják, magamban párszor elismételtem, hogy memorizálni tudjam. Bár amilyen különlegesnek hatott a sok-sok unalmassá vált angol név mellett, szerintem ezt pont meg is fogom tudni jegyezni és arcához is illett.
- A Louis francia név, ugye? - kezdett el társalogni, meglepődtem milyen hamar befogadott, mármint az volt a legnagyobb félelmem, hogy talán furcsán fognak majd rám nézni azután is, hogy beszéltem velük pár szót. Bár miért is általánosítok, mikor még csak Seinnel beszéltem, vele is csak két mondatot?
- Igen - bólintottam egy aprót, szemem sarkából láttam, hogy Harry érdekesen felvonja a szemöldökét és engem figyelt, zöld tekintete átjárta egész testemet. - De nem vagyok francia. - tettem hozzá gyorsan, ajkaim sarka felfelé görbült, ahogy fokozatosan kezdtem feloldódni, pedig még csak a társaság egy huszonötödével létesítettem bármifajta kapcsolatot.
- Tudtad, hogy a Sein azt jelenti; ártatlan? - kérdezte, persze, hogy biztos volt benne, hogy ilyenekről gőzöm sincs, látszott rajta, hogy csak valami érdekességet akar közbeszúrni, kíváncsian figyeltem az arcát. Mediterrán vonásait tisztán fel lehetett fedezni, és nem csak amiatt, hogy barnább volt a bőre, ez természetes a déli, Egyenlítő közeli tűző napsütésben, bár nem találkoztam még sok spanyol emberrel, nem szívesen látogatják a mindig esős szigetországot.
- Ez kevésbé mondható el rólad - közölte Harry csipkelődve, komolyan, már kezdtem elfelejteni, hogy ő is ott van, annyira csendben volt. Pupilláim kitágultak, mikor kicsit előrébb hajolt, hogy barátságosan meglökje Sein vállát és közben észrevétlenül a derekamra simította kezeit.
Míg én azon próbálkoztam, hogy el ne ájuljak vagy piruljak a tényen, hogy emberek közt így hozzám ért, mind a ketten hangosan felnevettek, láttam, hogy egy mély pillantást váltanak, szóval valamit némán megbeszéltek egymás közt. Ez furcsa, szerintem én képtelen lennék valamit elmondani a másiknak pusztán a tekintetemmel.
- Gyertek, igyatok - indult el spanyol ismerősünk, miközben felkapott egy kirakott kerti asztal féleségről két piros poharat és hátrafordulva a kezünkbe nyomta. A meg-nem-mondom-milyen-színű folyadékot lötyögtetve sétáltam, itt már nem kellett aggódnom, hogy esetleg nem látom a talajt, végig sorban lampionokat raktak ki, bevilágították a pár négyzetméteres teret, ahol az emberek lézengtek. Elgondolkodtam, hogy vajon ki csinálta meg ilyenre ezt a helyet és mennyi idejébe telhetett? Mert személy szerint nekem nagyon tetszett, ahogy a sötétkék vízfelszínről visszatükröződtek a fénycsóvák, a gyenge széltől fodrozódó hullámok megtörték a tükörképünket.
Utoljára egy éve lehettem a tónál, de nagyon sok emlékem fűzött hozzá, különleges kis helynek számított a szívemben. Gondolom mindenkinek van ilyen, ahol az első randija, első csókja történt... vagy valami egészen más, lényegtelen.
Az emberek kezdték megszokni, hogy még két fő érkezett az összejövetel féleségre, már csak néhányan pillantgattak ránk furcsán méregetve, ilyenkor úgy odamennék és megkérdezném, hogy netalántán valami problémájuk van-e, de azt hiszem én ahhoz nem vagyok elég merész. Addig jutnék el, hogy dadogva megbökném a vállukat és aztán talán elfutnék. Mint egy dedós kisgyerek.
- Viselkedj úgy, mintha ide tartoznál, akkor senkinek se tűnsz fel - éreztem meg hirtelen Harry leheletének cirógatását a fülem tövénél, megborzongatott a tény, hogy milyen közel van az arcomhoz az ajka. Láttam, hogy poharában már valami más lötty van, vagyis ő könnyen fogyasztotta az alkoholt, mert amint egy aprót bólintottam, szájába öntötte a folyadékot és torkos nyeléssel eltüntette az egészet.
Elgondolkodtam, hogy ha most ennyit iszik, vajon hogy fogunk haza jutni. Kétlem, hogy itt akar aludni a tó partján, szeptember lévén az éjszakák és hajnalok felértek egy fagyos novemberi nappallal, a szúnyogok is megdermednek már ilyen időjárásban.
Zöld szemei furcsán csillogtak, idióta vigyor függött arcán, de muszáj volt elmosolyodnom, mert neki még az enyhe részegség is jól állt, bár annyira még nem volt kelekótya állapotban.
Viselkedj úgy, mintha ide tartoznál - visszhangzott a fejemben, még egyszer biccentettem magamnak egyet, majd körbenéztem, hogy mit csinálnak mások. Többnyire csoportokban ácsorogtak és beszélgettek, a halk zene ritmusára doboltak a lábukkal, a lányok nevettek egy-egy srác flörtölős viccén, az asztalnál kevert italokat csináltak maguknak a becsiccsenteni vágyók vagy csak a kirakott süteményeket kóstolgatták. Én az utóbbit választottam - mi mást, jó kisfiú vagyok - és a talpamon előre-hátra dülöngélve nézegettem a tálcákra rakott finomságokat, míg Harry félre vonult Seinnel, a szemem sarkából láttam őket, valami fontos dologról beszélhettek, mert komorak voltak.
Hümmögve egy fehér habos édesség felé nyúltam és ügyelve, hogy a lehető legkulturáltabban fogyasszam el, beleharaptam a szélébe. Ehető volt, valami seízű krémmel a belsejében, talán csoki vagy vanília, a színét nem láttam így nem tudtam eldönteni.
Grimaszba futott az arcom, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy süti aromáján agyalok, pont ezért nem fogok sohasem beolvadni ezek az elit emberek közé. Kíváncsian felvont szemöldökkel fordultam az egyetlen személy felé, akit ismertem ezen a helyen, a szívem dobbant egyet, mikor észrevettem, hogy Harry engem bámul beharapott alsó ajkakkal és nem is érdekli a hozzá beszélő spanyol haverja. Zavartan lesütöttem a szemeimet, eszembe jutott, hogy talán habos maradt a szám, gyorsan - lehetőleg észrevétlenül - végignyaltam rajta, de sajnos páholyból nézhette végig a kis műsoromat.
Meglepetten szemlélt, fejem búbjától talpamig, többször is, majd egyszer csak egy gyors mozdulattal leintette Seint, elhadart két szót és hosszú léptekkel felém közeledett. Döbbenten pislogtam, szemei már valami egészen mástól csillogtak, ajkait beszívta fogai közé, mitől új értelmet nyertek nálam a "szexi, dögös" kifejezések.
Gyorsan visszajátszottam az agyamban, mit tettem, amiért idejött? Valami nagyon rosszat? Én csak álltam és lenyaltam a számról a fehér habot...
Legszívesebben homlokon csaptam volna magam, félreérthetőbb dolgot valóban nem tehettem volna, gratulálok Louis, száguldasz a vég felé, mint az Orient Expressz. Arcom pírbe borult, semmi hátsó szándék nem volt a mozdulatom mögött, csupán úgy éreztem, hogy süteményesek maradtak az ajkaim.
- A kocsinál leszek - búgta mély, rekedt hangján, a torkomra forradt a szó és a levegő is. - Gyere, ha mersz - mosolyodott el kacéran, a féloldalas mosolya volt, amit úgy szeretek. A szívem mintha bármelyik pillanatban képes lett volna kiugrani a helyéről, nem tudom, hogy az emberek észrevették-e a kis jelenetünket, de ha elájultam volna, minden bizonnyal nagy feltűnést keltünk.
Néztem, ahogy a szokásához híven nagy léptekkel elindul az autók felé, amerre az éjszaka fény hiányában sötétséget eresztett a járművekre, egyetlen egy kérdés zakatolt csak a fejemben; utána menjek?   

13. rész

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog nektek, talán most többet nem is tudok írni, csak azt mint mindig: Köszönök mindent!:)
Annyit még hozzáfűznek, hogy remélem nem haragudtok, amiért nem válaszolok a kommentjeitekre, mert úgyis csak hálálkodni tudnék és az egy idő után unalmassá válna. Ha van konkrét kérdésetek, arra viszont feltétel nélkül válaszolok! 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

Nem kérdeztem Harryt arról, hogy mi volt az a beszélgetés, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. És talán így volt a legjobb. 

Bár, abban biztos vagyok, hogy észrevette; valami nincs rendben. A házamhoz vezető úton végig engem lesett, ha megmozdultam rögtön rám bámult, ezzel nem kis szívrohamot okozva, mert közben azért vezetett. 

De nem szólalt meg. Nem kérdezte meg, hogy mi bajom van vagy, hogy miért csúsztam az ülés legtávolabbi részére. Hallgatott és figyelt. 

Mikor leparkolt az utcánkban, a kapunk előtt, türelmesen vártam, míg körbesétálta az autót, majd kinyitotta nekem az ajtót, ugyanis az én oldalamon még mindig le volt zárva. 

A kezét ignoráltam, ugyanúgy mint a szobájában, helyette átöleltem a mellkasomat és a földet bámultam idegesen. Tudtam, hogy valamit még akar mondani, szó nélkül nem lépett volna le. 

- Figyelj... - kezdte elgondolkodva, de amikor észrevette, hogy még mindig nem néztem fel, megragadta a csuklómat és morogva közelebb húzott magához. Ijedten, kitágult pupillákkal adtam meg, amit kért, a szokásos smaragd szemei helyett akkor inkább voltak méregzöldek a szivárványhártyái. - Nem tudom mi történt veled, de... majd hívlak, csak előbb el kell intéznem valamit. 

Halványan bólintottam, nem volt merszem visszakérdezni, hogy mit. Nem tudom, hogy a választól vagy a reakciójától féltem-e jobban. 

Egyik kezével még mindig a csuklómat fogta, bőre kellemetlenül dörzsölte az enyémet, míg a másikat az arcomra simította. Megrezzentem gyengéd érintésétől, szemhéjamat félig lehunytam, tudtam mi következik, bár zavart a tény, hogy az utcán vagyunk, ahol bárki megláthat minket. 

Harry lejjebb hajolt, hogy közelebb tudjon férkőzni a számhoz, talán sejthette, hogy én semmiképp nem fogok akkor megmozdulni, majd lassan megcsókolt. 
Annyira nem törtem magam, hogy a nyelvemet felfedezőútra indítsam, valahogy nem vágytam rá. Ajkai erőszakosan fogták közre az enyémet, kezét nem vette el az arcomról, hatalmas tenyerében el tudtam volna bújni. 
Ijedten ugrottam el tőle, mikor az utca végében felhördült egy motor, ami addig a piros lámpa előtt várakozott, az ujjaimat tördelve pillantottam a hirtelen kialakult távolságra köztünk. 
- Holnap találkozunk - közölte Harry, arcán apró félmosoly ült, majd hátat fordítva beült a kocsijába. 
Már másodszorra mondta ezt nekem, és hát legelőször is betartotta, csak azt nem értettem miért ilyen magabiztos a hanglejtése ettől a két szócskától. 
Mi van ha én például nem érek rá másnap? Mi van ha nem is akarok vele találkozni?
Igen, persze, csókolóztunk már és más dolgokat is tettünk... khm, de még mindig nem tekintettem rá úgy, mint a barátom. Az érintésétől, és közelségétől remegett a térdem, de nem mondhatnám azt, hogy szerelmes voltam. Sokkal inkább sakkban tartott és féltem. 
Ember vagyok én is, nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a testembe szökő adrenalin pozitív vagy negatív érzések miatt kavarog bennem. 
Csak pár perc után eszméltem fel bambulásomból és jöttem rá, hogy a fekete Range Rover már rég nem parkol előttem és, hogy eléggé belemerültem a gondolataimba. 
Hangosan felsóhajtva kiadtam magamból a lehető legtöbb ideget és mosolyt varázsolva az arcomra, beléptem a bejárati ajtón. Reméltem, hogy nem lesz otthon senki és egyedül lehetek egy kicsit, annál jobb nincs is, mikor gondtalanul tehetek bármit az üres házban. 
- Jó kis autója van a srácnak - hallottam meg Will hangját a nappaliból, először le se esett, amit mondott. Viszont amikor fejbe csapott a tény, hogy látott minket valószínűleg az ablakból, megtorpantam. Kitágult pupillákkal bámultam a nekem háttal álló kanapé felé, amin ott terpeszkedett a nagybátyám, de csak az őszes haját láttam hátulról. Nem, ne, ne, nem szabadott volna észrevennie, hogy nem egyedül vagyok. - Kár, hogy a srácot nem is láttam - folytatta felnevetve, mire olyan szinte megkönnyebbültem, hogy majdnem összeestem a nappali közepén.
Lassú léptekkel odamentem Willhez, egy fáradt mosolyt eresztettem meg felé, majd elengedve magam a kanapéra dőltem mellé. A csontjaim fájdalmasan ropogtak, hátra döntve a fejem, lehunytam a szemeimet pár pillanatra. 
- És amúgy ki ez a fiú? - kérdezte, felemelve a jobb kezében pihenő távirányítót, lehalkította a TV-t, vagyis arra várt, hogy meséljek. Csak az volt a gond, hogy több dolog miatt sem mondhattam volna el az igazat. 
Egyrészt, magam sem tudtam, hogy minek kéne neveznem Harryt, nem találtam megfelelő szót arra, hogy elmagyarázhassam. Másrészt, ha végül is sikerülne kinyögnöm valami olyasmit, hogy "randizunk", "rám nyomult" vagy "talán járni fogunk", Will azt hiszem Sheffieldig futna elborzadva. Ugyanis nem tud az identitási ficamomról - szebben nem is fogalmazhattam volna meg azt, hogy nem vagyok normális. 
A valódi apámnál is ezzel rontottam el mindent, nem akartam őt is elűzni magam mellől.
- Egy ismerős - vontam meg a vállamat görcsösen, miközben az ölembe ejtett kézfejemet szuggeráltam. Nem éppen volt erősségem a hazudozás, de úgy tűnt most az egyszer sikeres voltam, mert másra terelődött a téma. Egész pontosan arra, hogy mit fogok csinálni aznap este, mert péntek révén Will azt hitte bulizni megyek, vagy esetleg a barátaimmal találkozok, de le kellett lomboznom a ténnyel, hogy senki sincs, akivel lóghatnék. Vagyis van, de előtte fél órával lekoptatott azzal, hogy el kell intéznie valamit. Bár, szívesen lennék kettesben vele ezek után? 
- Baj lenne, ha megkérnélek valamire? - fordult felém teljes alakjával, míg én törökülésbe húztam a lábaimat és azon gondolkodtam, hogy jól esne az izmaimnak egy forró fürdő. Habbal, illatos gyertyákkal, hangulatos fénnyel, Harryvel... Még mit nem, miért jut eszembe mindig? Alapból sosem fantáziálnék ilyesmiken.
A szemöldökömet kérdőn felvontam, ötletem sem volt Will vajon mit szeretne, kíváncsian vártam, hogy folytassa. 
- Van két kupac mappa a konyhaasztalon, szét kéne őket válogatni. És közben ehetnénk rendelt kaját gusztustalanul, meg ihatnánk sört, mint régen... - fűzögetett egy féloldalas mosollyal, az emlékre rögtön vigyor kúszott a fejemre. Életem talán egyik legjobb nyara volt, mikor három teljes hónapig hozzá költöztem a sheffieldi, erdőszéli házába. Ott nem piszkáltak, nem kellett szembe néznem a ténnyel, hogy elítélnek, mert senki sem ismert és csak éltem az életemet. 
Lelkesen bólintva felálltam a kanapéról, máris eltűntek a fájdalmaim, a kezemet nyújtva segítettem Willnek, akinek az ízületei még az enyémeknél is rozogábbak voltak. 
Kicsit hátrahőköltem, mikor megpillantottam a bizonyos "kupacokat", nem is tudom, hogy tudta őket behurcolni a házba, biztos fordult minimum kétszer, mire minden irat az asztalra került. 
- Mi szerint kell őket csoportosítani? - kérdeztem leülve az egyik székre, és a legfelső mappát levéve, beleolvasgattam. Egy ember személyes adatai voltak benne és még valami rendőr nyelven, nem értetem miért van ezekre szüksége Willnek.
- Gyilkosságok, azon belül is, hogy hogyan ölték meg őket - tett le elém egy párás, sötétbarna üveget, amit akkor vett ki a hűtőből.
Már legálisan ihattam alkoholt, mivel rég elmúltam 18, bár azon az emlékezetes nyáron is elég gyakran fogyasztottam szeszes italt, volt is egy zűrös ügyem, mikor túlzásba vittem. Tény, hogy a nagybátyám lazán kezeli ezeket a dolgokat.
Meglepett a csoportosítás témája, azt tudtam, hogy elég sok embert megöltek ezekben az időkben, de hogy ennyit? Mintha csak a fél várost levadászták volna, de komolyan, ki képes ilyesmire? Egy személy terveli ki a borzalmas gyilkosság fajtákat, vagy bandában utaznak?
Mindenféle kérdés cikázott az elmémben, de nem mondtam ki őket hangosan, mert Will biztos nem tudta rá a válaszokat, máskülönben már megoldotta volna a rejtélyt.
A hideg üveget kezeim közé véve, beleittam és apró kortyokkal elfogyasztottam a negyedét, miközben egy bizonyos Dan Leverton arcképét fürkésztem. Körülbelül velem egykorú lehetett, szőke haj, szürke szem, teljesen ártatlan arc... mit tehetett, amiért megölték? De közben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ezt a srácot sem ismertem, pedig minden bizonnyal doncasteri volt.  
Az emberek egymás után következtek, mind-mind más életkorú volt, másképp néztek ki és egyik-másik még nálam is ártalmatlanabbnak tűnt a fotójáról ítélve.
Ezeket az iratokat látva megértettem, miért akarta annyira Will, hogy elköltözzünk innen anyával, már a saját lakásunkban sem voltunk biztonságban, a tulajdon barátainkban sem bízhattunk. És ez ijesztő, azt gondolnánk, hogy csak a filmekben történnek ilyen durva dolgok, de nem. A való élet is veszélyes.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe és a mappák csoportosításába, hogy ledöbbentem, mikor kinézve a konyha ablakon, a vérnarancsban égő alkonyat nézett velem szembe. A szomszédunk fájának lombkoronája árnyékba borult, ezért olyan volt, mint egy futótűz után maradt szenes túlélő, egészen művészi látvány tárult elém. Talán az ilyenfajta gondolataim miatt is tartottak furcsának az emberek, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok és ebbe már rég beletörődtem.  
A homlokom ráncokba szaladt, mikor megéreztem a farmerom zsebében a mobilomat rezegni, az elmúlt időkben többet telefonáltam, mint egész életemben bármikor is.
- Vedd fel nyugodtan - biccentett Will, majd szájához emelve az üvegét, az utolsó kortyot is kiitta belőle.
Viszont azon már nem lepődtem meg, hogy ki keresett, másodpercekig csak bámultam a kijelzőn megjelenő névre és hallgattam a készülék zúgáshoz hasonló hangját a rezgés miatt. El is felejtettem, hogy mondta, hívni fog, azt hittem elfelejti vagy nem is tudom...
- Szia - köszöntem bele a telefonba, mikor a fülemhez emeltem. Nagybátyám kíváncsian figyelt az asztal túlsó végéről, csak reménykedni tudtam, hogy Harry nem szándékozik valami olyat mondani, amitől elpirulok, mert akkor lebukok.
- Helló, édes - hallottam meg mély, rekedt hangját, ahogyan a jellegzetes köszönését szinte elsuttogta. Ha nagyon akartam volna, se tudtam volna megállni, hogy el ne mosolyodjak, az "édes" jelzőt csakis az ő szájából hallottam eddig. Eszembe jutott, hogy második találkozásunkkor is így üdvözölt, éreztem, ahogy a gyomrom kissé megremeg, talán ez már valóban a szerelem jelei? - Kicsit későn szólok, de egy óra múlva lesz egy kisebb összejövetel az ismerőseim körében, gyere el velem!
Meglepődve, sűrűn pislogva bámultam magam elé, de hisz mikor haza hozott, nem azt mondta, hogy dolga van? Vagy ennyi idő alatt lerendezte volna?
Nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne erre válaszolnom, bár gyakorlatilag nem is kérdésnek szánta, mint mindig, most is magabiztosan kijelentette, hogy vele megyek.
A jobb vállamon ücsörgött a kis angyalka azt kántálva "Mondj nemet! Utasítsd vissza!", míg a balomon az ördög vigyorogva bátorított arra, hogy belemenjek.
Mit árthat nekem, ha elmegyek vele? Legalább végre tudnék találkozni a barátaival, megismerném az embereket, akikben megbízik. De az is lehet, hogy semmiféle összejövetel nem lesz, csak el akar magához csalni... bár annak sok értelme nem lenne, mert már nagyon sokszor megvolt rá az alkalma, hogy szimplán belökjön az ágyába és megtegye...
- Oké - mondtam ki a végleges választ lehunyt szemekkel, már nem tudtam visszavonni, igazából Harrynek ellen sem merek állni.
Csak meg ne bánjam a döntésemet.